Amikor 1984/85 telén a régóta gyűjtögetett anyagból - és mondanom sem kell, nagy élvezettel - megírtam könyvemet, még nem gondoltam, hogy ennyire kelendő lesz. Tisztes példányszámban megjelent 1985 végén, 1986-ban az úgynevezett változatlan utánnyomás megduplázta ezt a számot, most pedig úgy hallom annyi példányban kérik újra a könyvterjesztő vállalatok, mint amennyi eddig összesen - és meglehetősen gyorsan - elfogyott.
Népszerűségének elsőrendű oka nyilvánvalóan az egyre szélesebb körben ismertté váló nindzsa-filmek, továbbá a karate és többi távol-keleti küzdősport iránti fokozódó érdeklődésben keresendő. Ha néhány olyan olvasót is szerzett magának, akiket "mindössze" a japán történelem, a japán kultúra érdekel, örömöm még nagyobb.
Sok olvasói levelet kaptam, sok kérdést, amelyek további részletekre vonatkoznak nindzsákról, Szun Curól, a busidóról, általában a szamurájságról. Erre csak azt válaszolhatom, hogy a nindzsákról megírtam mindent, amit meg akartam írni -, de hogy a kéréseknek is eleget tegyek, a könyv végén, függelékben hosszabb-rövidebb, remélhetőleg érdekes részleteket közlök azoktól a szerzőktől, akiknek ilyen témájú műveire többnyire a szövegben is kitértem. Kiválogattam a legtanulságosabb pontokat Szun Cu könyvéből, A hadviselés művészeté-ből, de mellékeltem még olvasnivalót a 18. századi busidó-kódexből, a Hagakuré-ból, Bruce Lee-ről, Funakorisól és a legutóbbi, nagy port felvert harakiriről, Misima Jukio világhírű japán író 1970-es öngyilkosságáról is. Noha ezeknek a témáknak nem mindegyike kapcsolódik szorosan a nindzsucuhoz, mégis egybefűzi őket - mint a Szun Cu-részletek egyik kommentárjából, de talán egész könyvemből is kiderül - az, hogy közös tőről fakadtak és számtalan köztük az átfedés, olyannyira, hogy végső fokon mind egy nagy gyűjtőfogalom részét alkotják, amelyet úgy nevezünk: budó, vagyis harci utak, régebbi szóval: bugei, harci művészetek.
