Az elmúlt közel 29 évben a Metallica a rock és metal műfajának trendteremtő ikonjává vált. A brit heavy metal új hullámát (NWOBHM) követő időszakban megjelenő, a hard rock és az addigi metalzene hagyományaival szakítani kívánó, tinédzserekből álló csapat eleinte azzal tűnt ki a szem- és arcfestékes glam-korszak rikító világából, hogy minden korábbi együttesnél gyorsabban játszott, és keményebb riffekkel színesítette a muzsikáját. A banda tagjai első ránézésre olyanok voltak, mint a szomszéd srác: nem alkalmaztak látványos show-elemeket, nem foglalkoztak a körítéssel - ők egyszerűen csak játszották a zenét, ami a vérükben volt.
Áldozatokat is vállaló zenészek, lendületes, friss zene, feszes menedzselés - a siker természetesen nem maradhatott el. A Metallica tagjai azonban nem kívántak megragadni azon a szinten, ahová addig eljutottak. Amikor már világosan látszott, hogy kor- és pályatársaival a Nagy Négyes egyik tagjaként (a Slayer, a Megadeth és az Anthrax zenekarokkal együtt) sikerült megteremtenie a később thrash metalnak nevezett műfajt, a banda már tovább is lépett.
A Metallica tagjai sosem találták elég jónak azt a bizonyos járt utat - ők inkább kerestek maguknak egy járatlant, olyat, amelyet nekik kellett kitaposniuk. Vannak, akik érdemnek tartják ezt, vannak, akiknek más a véleményük, mindenesetre kétségtelen: a Metallica az első olyan metalzenekar, amelynek sikerült fogyaszthatóvá tennie a korábban csak bizonyos rétegeket megérintő műfajt. A hasonló bandák többségét maga mögött hagyva, a rock’n’roll démonjaival megküzdve olyan magasságokba jutott sajátos, thrashben gyökerező, de némileg konformizált metalzenéjével, mint a hard rock területén az AC/DC, vagy az ős heavy metalban az Iron Maiden és a Judas Priest. Megkerülhetetlenné vált. Kihagyhatatlanná. Ez a zene ma már az egyetemes kultúra részét képezi.
