A marxizmushoz ma már semmi közöm, de van egy kedvenc marxi mondásom, ami úgy szól, hogy az igazsághoz hozzátartozik az igazsághoz vezető út is. Vagyis, ahogy a magam szubjektív, idealista módján én magyarázom: hozzátartozik az igazságot kutatók személyes szándéka, beállítottsága, érzékenysége és látásmódja. Ezért nem tűnik számomra mellékesnek a kérdés, amit a nyugati újságírói-interjúhoz szokott olvasó vagy a beavatottabb magyar is fölöslegesnek találhat, hogy miért is csinálok interjút én, aki a kommunista rendszer legmegszelidítettebb kiadását is ellenzem, Hegedüs Andrással, aki kritikus szociológiai és revízionista kalandja után is, a hitelét vesztett "létező szocializmus" változó arcú reprezentánsa, jogosítvány nélküli utitársa maradt.
Valóban, ha érdekes a téma, vagy a személyiség, nem kérdés, hogy miért csinál az ember interjút; az ördög is mikrofont tart a főangyalnak és megfordítva. De az ilyen beszélgetés, mint a miénk, nincs a szereplők nélkül, nem helyettesíthetőek: én nem csináltam volna interjút senki mással a Hegedüs Andráshoz hasonló emberek, történelmi személyiségek közül, és azt hiszem, ő sem mondta volna el azt, amit mondott és úgy ahogy mondta másnak. Nyilatkozott Hegedüs András már korábban is persze azokról az eseményekről, amikről majd itt beszélünk, el is mondott belőlük ezt-azt, készült erre az interjúra, de az egészet most mondja el. A róka-fogta csuka, a csuka-fogta róka esetéről van szó esetünkben, kooperációról. Célunk, érdekeink feltehetően különbözőek voltak. Hegedüs András el akart mondani valamit, amit közérdekűnek és kimondhatónak tartott, én pedig meg akartam tudni, hallani akartam valamit, amit közérdekűnek és elhallgathatatlannak tartok. Az eredmény, amelyet az olvasó tud csak megítélni, nélkülözhetetlen együttműködésünk eredménye, hogy saját, különböző céljainkat a magunk igazának kimondásával elérjük.
