Manapság kétféle fogoly nézhet ki börtöne ablakán: az egyik sarat lát, a másik csillagot. Úgy tűnik, mindenütt oly nagy a sár, hogy a legfényesebb égi fáklyákra van szükség, amelyek annyira világítanak, hogy a legmélyebb mocsárból is visszatükröződnek, így nemcsak a legbizakodóbb tekintetek látnak égbolton fénylő, hanem a legcsüggedtebbek is megpillanthatnak sárban is visszatükröződő csillagokat. Csak csillaglátók léphetnek ki tudatos reménnyel a szabadba, záraik felpattintása után. A lidércfényt űzők előbb-utóbb visszakívánkoznak a védett börtönökbe, diktatórikus fogságukba.
Csillagtalan kisebbségi helyzetünkben csillagembereinken át tárul fel előttünk a végtelen távlat magyarságunk Isten előtti élethelyzetéről, Krisztus örökre új, klasszikus és modern evangéliuma szerint. Őrájuk figyeljünk és ők vigyázzák lépteinket! Hiszen ők a legkevésbé szokványos, legmodernebb és legzseniálisabb módon mindig nyitottak voltak a Végtelen iránt és minket is a Végtelenre nyíló emberekké kívánnak tenni ihletésükkel. Küzdelem a létért, munka az életért, alkotás a népért, hazáért, emberiségért: ez az ő életük. S mindezek érdekében tusakodás az ősbizalomért és végső értelemért, küzdés emberekkel és Istennel a győzelemért: ezt jelenti a nyitás a Végtelenre.
