A csillagos égbolt évezredeken át szinte megfejthetetlen rejtélyt jelentett az ember számára, aki ősidők óta bűvölettel nézte, hogy titkait kifürkéssze. Ezért válhatott a csillagászat - más néven az asztronómia - a legősibb tudománnyá. Évezredek kellettek ahhoz, hogy az emberiség megszabaduljon attól a naiv képzettől, amely szerint a csillagok egy óriási kupola belső felére rögzített világító pontok. Igaz, az ókori tudósok sejtették, hogy az égi kárpit, a Hold és a Nap több valamiféle planetáriumnál. Úgy képzelték, hogy a bolygók és a csillagok önálló égitestek, amelyek a Földhöz hasonlóan gömb alakúak, és ugyanúgy lebegnek a világmindenségben. De hiába is keresték, nem lelhettek rá a határt képező szilárd félgömbre, amit mögé képzeltek - mindenütt csak a világegyetem végtelen mélységei tárultak eléjük. Az újkori csillagászat születését attól a pillanattól számíthatjuk, amikor először sikerült meghatározni a bolygók egymástól való távolságát és némi fogalmat alkotni a Naprendszerről. Csak ettől kezdve lehetett bármit is mondani az égitestek valódi nagyságáról és fényességéről. Az eredmények igen izgalmasak voltak. Kiderült, hogy az égbolton látható legtöbb égitest sokkal nagyobb, mint a mi lakóhelyünk, a Föld. Ám arról, hogy mekkora is valójában a Tejútrendszerünk, s milyen hatalmas a világegyetem, amelyben a Nap és testvérei, a csillagok mozognak - nos, erről az emberiségnek még akkor sem voltak igazán sejtelmei, amikor már pontosan felmérték a Naprendszert, és a bolygók mozgásainak törvényeit is jól ismerték. Az űrutazások lehetőségei jelentős lépéssel hozták közelebb az embert a csillagok világához. Három égi szomszédunkat - a Holdat, a Vénusz és a Mars bolygót - már meg is érintettük, sőt, a Holdon már többször is járt ember. Így a legősibb tudomány, a csillagászat mit sem veszített érdekességéből, s ha lehet, ma még izgalmasabb, mint valaha.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
