Az öt festő, akinek alakját Művészet és Sors című sorozatom eddigi köteteiben megidéztem, ha más és más szinten is, de mind "átkozott" művész volt. Bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek. Renoir sorsa, jóllehet a pálya elején neki is különféle akadályokat kellett leküzdenie, és noha később egyre inkább megbénította a kegyetlen kór, ezek után valóságos oázis.
Renoir nem élt át olyan kalandokat, mint Van Gogh vagy Gauguin, az értetlenséget nem kellett olyan sokáig elszenvednie, mint Cézanne-nak. A külső események azonban nem mindenre adnak magyarázatot, vagy pontosabban szólva, szorosan kapcsolódnak egy ember mélységes belső valóságához, és csupán azzal összefüggésben nyerik el jelentésüket. Életünk bonyolult játék eredménye, abból szövődik, amik vagyunk, és ami történik velünk. A véletleneket, amelyek osztályrészünkül jutnak, a magunk jelével jelöljük meg. Renoir esetében ez a jel az életöröm. Minthogy idegenek voltak tőle a konfliktusok meg a bonyodalmak, minthogy derűs természet volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát, semmi sem vette el kedvét a világ szépségének megéneklésétől. Épp ezért nem is szabad csodálkoznunk azon, hogy jóllehet beteges volt, és teste gyönge, a lehető legnagyobb természetességgel annak az örök nyárnak lett festője, amelynek ölén, az ősártatlan földön, nők hevernek a virágok között.
