Herman Ottó - A madarak hasznáról és káráról

Madárlegendák
"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan."
János első levele 3:18.
"Ne puszta szóval, ne is jajgatással, hanem tettel védjük madarainkat!"
Herman Ottó, 1911


Hasznos madarakról falusi nagyanyámtól hallottam először. Az ínséges ötvenes években a leghasznosabb madár számomra nagyanyám jóvoltából a liba volt. Maga nevelte, terelgette, etette, tömte néhány háziszárnyasát, s így karácsonykor libacombot vacsoráztunk és hatalmas libamáj került- terült az ünnepi asztalra.

A pesti aszfalt fölött galambok és verebek röpködtek, néha feketerigók, a Gellért-hegy bokros lankáin, itt-ott a parkokban városba tévedt énekes- madarak... A János vitézből ismertem a griffmadarat, tudtam, hogy Petőfi legkedvesebb madara a gólya, idős rokonunknak volt kalitkába zárt pintye, papagája... Mesekönyvemben olvastam Mátyás királyról, akinek a címerét és pajzsát gyönyörű madár, fekete holló díszítette, s talán hallottam vala- kitől a régi magyar mondást is: ritka, mint a fehér holló... Unokahúgomat kisgalambomnak szólította keresztanyám...

Sokan voltunk, sokan vagyunk városi gyerekek, felnőttek, akik nagyon keveset tudunk a madarakról. Az iskolában megtanultuk, hogy vannak hasznos és káros madarak, de az állatkertekben a nagyvadak kifutói, ketrecei előtt mindig többen állnak, bámészkodnak, mint a madarak röpdéinél.

Az oroszlán, a tigris izgalmas-titokzatos ragadozó, a krokodil csúnya és veszedelmes, a víziló jámbor, kitátott szájába kenyeret lehet dobálni, a ket- recbe zárt farkassal megpróbálhatunk farkasszemet nézni, a majmok tornamutatványaikkal, pofavágással szórakoztatják az érdeklődő látogatókat...

Százéves könyvet tart kezében az olvasó, Herman Ottó alig egy évtized alatt négy kiadást megért népszerű művét, mindenki számára útbaigazító kézikönyvet: a hazánkban élő madarakról mindent, ami fontos, megtudhatunk e képeskönyvből. Órákig, napokig – de néhány pillanatig biztosan – minden ember gyönyörködik a madarakban, tollazatuk színpompájában, hangicsálásuk elbűvölő muzsikájában, irigyelt repülésük boldog suhanásában. („...a madarak boldogok; talán mert röpülni tudnak” – a Fővárosi Állatkertben töltött gyerekkorára emlékezve sóhajtott így a színész, Latinovits Zoltán.)