"- Sokat tanulok tőled, Goldmund. Lassan megértem, mi is a művészet. Régebben a gondolkodással és a tudománnyal ha összevetettem, úgy tetszett, nem éppen komoly dolog. Valahogy így gondoltam. Ha már egyszer az ember szellem és anyag kétes keveréke, ha a szellem tárja föl előtte az örökkévalót, az anyag azonban lehúzza, és a mulandósághoz bilincseli, törekedjék, távolodva az érzelmektől a szellemi felé, hogy életét magasztosabbá tegye, és értelmet adjon neki. Hangoztattam ugyan megszokásból a művészet nagyrabecsülését, de voltaképpen gőgös voltam, és lenéztem azt. Most látom először, milyen sokféle is a megismerés útja, és nem a szellemé az egyetlen, talán nem is a legjobb. No persze ez az én utam, nem térek le róla. De látlak téged az ellenkező úton, az érzékek útján, látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó. - Felfogtad-e már - mondta Goldmund -, hogy miért nem értem meg a képzelet nélküli gondolkodást? - Régen felfogtam már. A mi gondolkodásunk szüntelen absztrahálás, elfordulás az érzékitől, a tisztán szellemi világ felépítésének kísérlete. Te azonban a legálhatatlanabbat, a leghalandóbbat fogadod szívedbe, és a világ értelmét éppen a mulandóban hirdeted. Nem tágítasz attól, ami veszendő, átadod magad neki, és odaadásod által magasztossá válik, hasonlatossá az Örökkévalósághoz. Mi, gondolkodók elvonatkoztatjuk Istentől a világot, úgy közeledünk Hozzá. Te azáltal közeledsz Istenhez, hogy Teremtését szereted és újra alkotod. Ez is, az is emberek alkotása, múlékony mindkettő, de a művészet ártatlanabb."
