Részlet a könyvből: „A szerelem – miként köztudomású – sötét verem. Petőfi nevezte annak, s a költők, általánosan elfogadott vélemény szerint, szakértők szerelem dolgában. A baj csak az, hogy ugyanez a költő, Petőfi, ahányszor nyilatkozik a szerelemről, mindannyiszor más meghatározást ad: a szerelem "végtelen óceán”, „szilaj folyó”, „könny patakja”, „aggodalmak erdősége”, „balga gyermek”, „remények szemfedője”, „kis madárfészek” stb. Mármost melyik állítást fogadjuk el? Forduljunk más költőhöz? Berzsenyi versében a szerelem „dajka” és „ápoló”; Eötvös József szerint „éltünk virága”; Madáchnál „villámos felleg”, „édes gyötrelem”, „könnyező gyönyör” "égi tűz"; Vajda Jánosnál „gyönyörű szivárvány”, balzsama a sírnak", „mulandó istenség”, „halhatatlan féreg”; Nagy László szerint „jégkazal”, „vér-elevenség”, „viráglámpa”, „tulipánfa”. Zavarunk nőttön nő. Ráadásul a szerelemnek különös tulajdonságai vannak. Dsida Jenő szerelme kezdetben de aztán fényes volt, mint csillag, forró volt, mint tűz, fehér volt, mint a holló, s édes volt, mint a méz – lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz. Mi volna, ha költők helyett a megbízhatóbb prózához folyamodnánk eligazításért? Czuczor és Fogarasi múlt századbeli értelmező szótárában ezt a meghatározást találjuk: „A szerelem jelenti azon kedvtelést és vonzalmat, melyet valaki egy más nembeli személy iránt érez, és azzal egyesülni, együtt élni, annak javát, boldogságát előmozdítani vágyik és törekszik” – a szerelem tehát „a nemi ösztönből eredő viszonyos érzelem.” Mi történik azonban, ha az érzelem nem „viszonyos”? Ez gyakran megesik, hisz tudjuk Karinthy Frigyestől, hogy férfi és nő nem érthetik meg egymást, mert „mind a kettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit”.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
