A kelet-európai steppén, a 17. század végén, turkí irodalmi nyelven lejegyzett Dzsingisz-náme, azaz Dzsingisz könyve, a Volga-vidék törökajkú népei, a tatárok, baskírok és nogájok történeti emlékezetének egyedülálló forrása. A nagy mongol hódító nevét viselő történeti legendafüzér az egyes etnikai közösségek eredethagyományát, az ősatyák Dzsingisz kánhoz fűződő kapcsolatát beszéli el. A regionális nomád vezetők évszázadokon át az ő uralkodói karizmájára, tetteire és törvényeire való hivatkozással hitelesítették uralmukat. A Dzsingisz-náméban megörökített történeti hagyomány sokoldalú elemzése képet ad a steppei uralkodó legitimációjáról, uralmi jelvényeiről, a hatalom gyakorlásának módjairól, a nemzetségek megszervezéséről és az ideális nomád fejedelemmel szemben támasztott etikai és társadalmi normákról. Őstörténetünkhöz számos párhuzamot kínáló forrás, mely először jelenik meg magyar nyelven.
