Jane Austen (1775-1817) is vidéki papleány volt, mint a Bronte nővérek. A hampshire-i Steventonban született; Winchesterben halt meg, ott is temették el. Hat teljes regény maradt utána, és néhány töredék. Ennek a viszonylag kicsiny életműnek legismertebb és sok kritikus szerint legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet (1796; megjelent 1813-ban). Mint Austen többi regényét, ezt is emberismeret, fegyelmezett, klasszikus stílus, érett realizmus jellemzi. Nem emlegeti tételesen a történelem nagy mérföldköveit, de a maga korának és körének életéről telibe találó jellemrajzot - nem egy esetben gúnyrajzot - kapunk a fiatal írónő tollából. Regényei - nem úgy, mint a kortársak, a közvetlen elődök művei - viszonylag rövidek, kerülik a kitérőket, célratörően ábrázolják többnyire két-két jellem párhuzamos fejlődését. A Büszkeség és balítélet-ben ez a két jellem: Elizabeth és Darcy, ők a címben jelzett tulajdonságok hordozói, és büszkeségüktől, balítéletüktől csak nagy sokára szabadulnak. Körülöttük sok-sok maradandó figura él a regény lapjain: a partivadász lányos anya, Mrs. Bennet, a szelíd Jane, a kétes jellemű Wickham, a ledér Lydia, a gőgös Lady Catherine, a jámbor Bingley, a problémái elől könyvtárába menekülő Mr. Bennet, és nem utolsósorban a világirodalom egyik legélesebben karikírozott figurája, az üresfejű, szolgalelkű Collins tiszteletes. ....Jane Austenről való ismereteink forrása mindössze némi pletyka, néhány levél, és a könyvei. Ami a pletykát illeti, a maga idejét túlélő pletyka sohasem megvetendő; egy kis átfogalmazással kitűnően megfelel a célunknak. Például: Jane "egyáltalán nem csinos, és nagyon mesterkélt, nem olyan, mit egy tizenkét éves lány... Hane szeszélyes és affektált", mondja unokahúgáról Philadelphia Austen. Aztán Mitfordné, az Austen lányok jó ismerőse, kijelenti, hogy "soha életében nem látott olyan csinos, csacska, affektált, férjvadász pillangót", mint amilyen Jane. Mitfordné ismeretlen barátnője pedig, aki most nála vendégeskedik, azt mondja, hogy ilyen merev, peckes, pedáns, szófukar "aggszűz" még nem élt a világon, s amíg a Büszkeség és balítélet el nem árulta, hogy milyen értékes drágakövet rejt ezt a rideg foglalat, a társaságban annyit se törődtek vele, mint egy piszkavassal vagy egy kandallóellenzővel... Most már egészen más a helyzet - folytatja a derék hölgy -, piszkavasnak ugyan még mindig piszkavas, de olyan piszkavas, amelytől mindenki fél... Nem csoda, hogy rettegnek az olyantól, aki szellemes, aki jellemeket ábrázol, de sohasem beszél!"
