1. fejezet
A gének és a környezet kölcsönhatása: hogyan szólal meg a zongorából a zene?
A gének nemcsak irányítanak, hanem őket is irányítja valami. Helytelen az a felfogás, hogy a gének mereven rögzített módon működnek, és ennek alapján programozzák az egész életünket. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a génekre számtalan tényező hat, amelyek rendkívül nagy mértékben befolyásolják a tevékenységüket, ami a neurobiológia kutatási területén végzett megfigyelésekből és felfedezésekből derül ki legvilágosabban. E könyv lapjain ezekkel szeretnék foglalkozni.
A pszichés tevékenység, akárcsak az emberek közötti kapcsolataink során átélt érzések és élmények, biológiai változásokkal járnak az agyunkban, amelyekről időközben egyik-másik területen meglehetősen részletes ismeretekre tettünk szert. Ha lehetőségünk adódna évente egyszer kirándulni egyet az agyunkban, és ott elektronmikroszkóppal körülnézni, akkor minden egyes alkalommal más „tájkép” fogadna minket. Ennek az az oka, hogy az események, az élmények és az életmódunk hatással vannak a génműködésre, és megváltoztatják az agyi struktúrákat. Hogy mindez miként történik, azzal az elkövetkezendő fejezetekben fogunk foglalkozni.
Minden, amit megtanulunk, megtapasztalunk és átélünk, az emberek közötti kapcsolatok összefüggéseiben történik. Az agyi idegsejthálózatok tárolják az emberek közötti kapcsolatainkban átélt tapasztalatainkat és mindazt, ami ezekkel érzelmi és tapasztalati téren együtt jár. Könyvünk azzal a fantasztikus jelenséggel foglalkozik, hogy az idegsejthálózatok egyúttal a saját finomstruktúrájukat is megváltoztatják, amikor észlelik és tárolják az új benyomásokat és tapasztalatokat.
Ezek az összefüggések nagyon fontosak az egészségünkre nézve. Mivel az agyunk számos testi funkciót irányít, nem érhetnek minket meglepetésként azok a vizsgálatok, amelyek tudományosan igazolják, hogy a depressziós megbetegedések megemelik például a szívbetegségek kockázatát, és hogy a már egyébként is szívbeteg pácienseknél jelentősen megnő az elhalálozás kockázata, ha a testi betegséghez depresszió is társul. Az emberek közötti kapcsolatokban átélt tapasztalatok az egész testünkre hatással vannak, amit a könyvünk számos részlet kifejtésével fog szemléltetni.
Az Egyesült Államok olyan neurobiológiai sztárkutatói, mint a Nobel-díjas Eric Kandel, arra hívják fel a figyelmet, hogy az elme/lélek (mind) és az agy (brain) közötti kapcsolatról szóló leg-újabb felfedezések fényében az orvostudománynak szemléletváltásra lenne szüksége. Minden, amit a fejünkkel végzünk, amit a lelkünkkel érzünk, és ami a kapcsolataink terén alakul, hatást gyakorol a testi struktúrákra. Ahogyan Thure von Uexküll szokta volt mondani: éppen olyan kevés értelme van „lélek nélküli testet” gyógyítani orvostudománnyal, mint „lelket test nélkül” gyógyítani pszichológiával.
Ami megváltoztathatatlan és ami megváltoztatható.
A génműködés szabályozása és az epigenetika
Milyen szerepet játszanak a gének? Az orvostudományban sokszor minden baj okozójának kiáltják ki őket. Jens Reich génkutató és molekuláris biológus zongorához hasonlította a géneket, amelyek köztudomásúan az örökítőanyagunk részei. A zongora önmagában nem tud megszólalni, a hangszer egyedül még kevés, kell valaki, aki játszik rajta. No de ki „játszik” a géneken? Ezzel a kérdéssel foglalkozik ez a könyv.
A Humán Genom Projekt keretében a 2000. év elején befejezték a teljes emberi génállomány (genom) feltérképezését. A projekt lezárulta után egyre nagyobb horderejű és egyre merészebb következtetéseket vontak le, azonban az is kiderült, hogy az átlagemberek genetikai ismeretei – de sokszor még a műveltebbekéi is – Gregor Johann Mendel (1822–1884) Ágoston-rendi szerzetesnek, az öröklődéstan ősatyjának és alapítójának szintjén állnak. Eszerint a génekről szóló ismereteink gyakran csupán arra korlátozódnak, hogy úgy véljük: a szervezet biológiai alapfelszerelését a gének szigorú szabályok által irányított módon átadják az utódoknak.
A gének működésénél azonban két dolgot kell figyelembe vennünk: a génfunkciók egyik oldala az adott gén „szövege”, amelyet DNS-szekvenciának is neveznek. Ez a „szöveg” egyszer s mindenkorra „kőbe van vésve” minden egyes élőlény számára, és ezt adja tovább az utódainak is. Ha azonban eltekintünk a nagyon ritka, valóban örökletes betegségektől, akkor azt látjuk, hogy az egészség szempontjából jelentős testi működések tekintetében sokkal fontosabb a gének működésének másik oldala, a génműködés szabályozása. Hogy mi a DNS-szekvencia, hogyan aktiválódik egy gén, és hogyan keletkeznek az öröklött betegségek, azzal a későbbiekben egy egész fejezet foglalkozik majd.
A génműködés szabályozása nagymértékben a szituatív hatásoktól függ, és javarészt nem öröklött. Az éppen aktuális környezeti feltételekhez igazodik, amelyek egyrészt az adott sejt környezetét, másrészt az egész élőlény környezetét jelentik. Csupán a legutóbbi időkben fedezték fel ezenkívül még azt is, hogy az egyéni tapasztalatok reakciómintákat hozhatnak létre az élőlényben, amelyek hosszú távon hatással vannak a gének leolvashatóságára, vagyis szabályozó hatást gyakorolnak a jövőbeli helyzetekben zajló génműködésre. Kísérletileg igazolták, hogy élmények és tapasztalatok révén bizonyos genetikai reakciómintákat hosszú távon állandósítani lehet. Az efféle jelenségek összefoglaló neve az epigenetika. Nemcsak az elkövetkezendő fejezetekben fogjuk ezeket megvizsgálni, hanem a Das kooperative Gen (Az együttműködő gén) című könyvemben is részletesen foglalkoztam velük.
A mindenkori külső környezetből származó észlelések az öt érzékszerv idegsejtrendszerének útján jelzéseket küldenek a nagyagykéregbe és a vele összeköttetésben álló limbikus rendszerbe (az „érzelmi intelligencia központjába”). Az az agytevékenység egyik legérdekesebb vonatkozása, hogy az élménybenyomásokat biológiai jelzésekké tudja alakítani. A komoly tudományos vizsgálatokból kiderült – könyvünkben részletesen foglalkozunk majd velük –, hogy az emberek közötti kapcsolatok óriási hatással lehetnek számtalan gén szabályozására, és nemcsak lelki, hanem messzemenő biológiai következményekkel is járnak.
Időközben nagyszámú vizsgálat célozta meg a támogató vagy tehertételt jelentő emberi kapcsolatokból származó pozitív és negatív biológiai hatások feltérképezését. A társas kapcsolatok biológiai jelzésekké alakítása révén az agy nemcsak számtalan testi funkcióra gyakorol hatást, hanem az általa előállított biológiai jelzőanyagok révén a saját mikrostruktúráját is megváltoztatja. Leon Eisenberg, nagy amerikai tudós, a Harvard Orvosi Egyetem kutatója ezért egyik cikkében az „emberi agy szociális konstrukciójáról” beszélt.
Ha felismertük, hogy milyen mértékben alakulhatnak biológiai jelzésekké az agyunkban az emberek között szerzett élményeink, akkor képesek leszünk megérteni egészen sok súlyos, a legutóbbi időben sajnos egyre jobban terjedő betegséget. A 8–14. fejezetek arról szólnak, hogyan foghatjuk fel másképpen a depressziót, a poszttraumás stresszzavart (PTSD), de akár a fiatalok körében egyre terjedő határeseti (borderline) zavart is a modern neurobiológia ismereteinek fényében. Részletezni fogjuk azt is, milyen katasztrofális biológiai nyomokat hagyhatnak hátra mindenekelőtt az erőszakos cselekedetek és a szexuális visszaélések – akár a génműködést is megváltoztathatják.
Annak is biológiai hatásai vannak, amit a pszichés egészségzavarok megszüntetése érdekében teszünk a terápiában. A 11. fejezetben azokkal a rendkívül súlyos gondokkal fogunk foglalkozni, amelyek még mindig rányomják a bélyegüket a gyógyszeres kezelésekre. A 16. fejezetben a pszichoterápia hatásairól szóló fantasztikus új felismerésekről lesz szó.
Összefoglalás
A gének nem önmagukra korlátozódó, „autisztikus”, önálló életet élnek. Az élőlény és a külvilág, a gének és a környezet „túlélési egységet” alkotnak, ahogyan Gregory Bateson biológus, viselkedéskutató és filozófus megfogalmazta. Ezért értelmetlen szembeállítani a géneket a környezeti hatásokkal. Ez a könyv azzal a fantasztikus jelenséggel foglalkozik, hogy a géneket irányító és az egészségünkre hatást gyakorló tényezők nagyrészt az emberek közötti kapcsolatokból származnak.
Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a más emberekhez fűződő kapcsolataink alakítása révén magunk is nagymértékben irányítani tudjuk, hogy mi játszódik le bennünk biológiai szinten. A felelősség új dimenziója sejlik föl mindabból, amit a társas kapcsolatok biológiai jelentőségéről ma már tudunk. Ennek a könyvnek az a célja, hogy megismertesse az olvasókkal, melyek a legújabb izgalmas tudományos eredmények és felismerések ezeken a területeken.
3. fejezet
A gének világa (részletek)
A génszabályozás elve: a gének irányítanak,
de őket is irányítja valami
Génnek a DNS hosszú, fonalszerű örökítő molekulájának egy kicsiny szakaszát nevezzük, amely egy bizonyos testi fehérje (ún. protein) felépítésének terveit tartalmazza. A szervezet fehérjéi, vagyis proteinjei szabályozzák az anyagcserét minden élőlényben, így az emberekben is. Mivel az örökítőanyagban lévő gének tartalmazzák a fehérjék felépítésének terveit minden élőlényben, a gének valóban nagyon fontos szerepet játszanak. Évtizedekig tartotta magát az a vélemény, hogy a génekben nincs is más, mint a „saját” fehérjéjük tervrajza. Az élőlény szempontjából az a fontos, hogy „jó” géneket örököljön, mert akkor lesz rátermett és marad fenn a túlélésért (illetve a legjobb párzópartnerért) folytatott harcban. Bár ez nagyszerűen beleillett a fentebb említett darwinizmus elméleti kereteibe, mégis csak féligazságot tartalmazott a gének valódi működéséről.
A gének nem csak egy DNS-szeletből állnak, amelyből le kell olvasni egy protein tervrajzát, mielőtt elkészülne az adott fehérje. (Egyébiránt a DNS-nek ezt a részét a gén kódoló régiójának nevezik.) A gének ennél bonyolultabb felépítésűek: minden gén előtt található egy „génkapcsoló”; a szakemberek regulátorszekvenciáknak nevezik ezeket a kapcsolókat. A génkapcsolók is a DNS építőköveiből (nukleotidokból) épülnek fel, és a kívülről érkező jelzőanyagok (az ún. transzkripciós faktorok, átírást szabályozó tényezők) „leszállópályái” vagy „fogadóállomásai”. Ha vannak olyan jelzőanyagok, amelyek illeszkednek egy gén kapcsolójához, akkor „landolnak” a kapcsolón, vagyis hozzákapcsolódnak, aminek az lesz a következménye, hogy az utána következő gén „bekapcsolódik” (jobban kifejeződik) vagy „kikapcsolódik” (kevésbé fejeződik ki). Hogy vannak-e megfelelő jelzőanyagok, az már a környezeti feltételektől függ.
Minden élőlény örökítőanyaga testének összes sejtjében megtalálható. A sejtmagba bekerülő és ott a gént be- vagy kikapcsoló jelzések csaknem mindegyike a környezetből érkezik. Az egysejtű lények (pl. baktériumok vagy amőbák) esetében a környezet rögtön a sejtfalon kívül kezdődik. A többsejtű élőlényeknél egy-egy sejt környezetét egyfelől a többi testi sejt, másfelől a testen kívüli világ jelenti. A többsejtű élőlényeknél a – több közbülső lépés után – végül a gének génkapcsolóin landoló jelzések éppúgy kiindulhatnak a test többi sejtjéből, mint a külvilágból. A külvilágból érkező jelzések egyébként nem hathatnak kényük-kedvük szerint bármelyik génre, hanem az egész szervezet részt vesz a megszűrésükben és irányításukban. Saját génműködésének felügyeletét tehát az egész szervezet látja el.
A gének nem autisztikus „magányos farkasok”, amelyek a környezeti hatásoktól mentesen róják a maguk útjait. A gének kommunikálnak. A többsejtű élőlények sejtjei állandó „párbeszédet” folytatnak mind a szervezet többi részével, mind pedig a környezettel. Egy gén önmagában semmire sem képes. Csak akkor lehet aktív, ha az egész szervezet ezt megengedi, s a megfelelő jelzőanyagot az események színhelyére szállítja. De utána is csak akkor lehet leolvasni a gént, ha számtalan segítő molekula működik közre, illetve együtt (a génnel és egymással). A gének ezért nemcsak kommunikálnak, hanem kooperálnak is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy lenne valamilyen „szellemük”, vagy valamilyen ismeretlen „szellem” irányítaná őket – ennek nincs semmi értelme. Teljesen biológiai történésekről van szó. A gének tehát „biológiai kommunikátorok” és „biológiai kooperátorok”. Abszurd az a némelyek által vallott nézet, mely szerint a gének „önzőek” lennének (ezt a Das kooperative Gen [Az együttműködő gén] című könyvemben bővebben kifejtem). Az „önző gén” tézise (amelyet egyébként egy olyan biológus állított fel, aki maga soha nem kutatta a géneket), a fent említett darwinizmus mai kifejeződése.
A gének tehát nemcsak irányítanak, hanem őket is irányítja valami. Ám még ez sem minden. A géneket ugyanis nemcsak a fizikai vagy kémiai környezeti tényezők (pl. környezeti mérgek, sugárzás, táplálkozás) szabályozhatják, hanem a lelki élmények és az emberek közötti tapasztalatok is. Mindazt, amit az emberek közötti térben átélünk, az agyunk észleli, és – akár akarjuk, akár nem – biológiai jelzésekké alakítja át. Az agy folyamatosan „biológiává” alakítja át a „pszichológiát”. Az agyunk idegsejtjei – mindenekelőtt a limbikus rendszer sejtjei – által kiválasztott jelzőanyag-keverék összetétele attól függően változik, hogy mit élünk át.
Az agyban kiválasztott jelzőanyagok (neurotranszmitterek) nemcsak az agyra hatnak vissza, hanem a testi sejtekre is: mindenütt, ahol a neurotranszmitterek kifejtik a hatásukat, géneket aktiválnak, és megváltoztatják az anyagcserét. Számos vizsgálat áll rendelkezésünkre, amelyek egyértelműen mutatják és bizonyítják, hogy a lelki élmények (pl. a pszichés feszültségek) számos fontos gén szabályozására hatnak. Angelika Bierhaus német biológusnő és munkatársai egyik különlegesen szép vizsgálatában például bebizonyosodott, hogy azoknál az embereknél, akik pszichés stresszt élnek át, a legrövidebb időn belül aktiválódik egy olyan jelzőanyag, amelyről köztudott, hogy számos stresszgén kapcsolóját aktiválja. Más szerzők vizsgálatai azt mutatják, hogy a fenyegetettség és a félelem aktiválja a stresszgéneket az embernél (és minden más emlősállatnál). Ezzel szemben az inspiráló szellemi élmények, az érdekes tevékenységek, a társas támogatás és az emberek közötti pozitív kapcsolati tényezők olyan géneket aktiválnak, amelyek serkentik a neurális növekedési faktorok képződését és az idegsejtek szaporodását.
Epigenetika. Amikor a környezeti hatások
tartósan megváltoztatják a gének leolvashatóságát
A környezeti tényezők és a pszichés élmények hatásai nem korlátozódnak csupán az aktuális, adott pillanatban zajló génműködés szabályozására. A gének tevékenységét nemcsak az „itt és most” kapcsolja be és ki, hiszen a környezeti hatások tartósan – így jóval alapvetőbb módon – megváltoztathatják. A szervezetnek megvan rá a lehetősége, hogy, úgyszólván mellékesen, funkciós csoportokat (pl. az ún. metilcsoportokat) kapcsoljon hozzá a DNS-hez. Ha egy gén kapcsolójához több ilyen funkciós csoport tapad, és mintegy „lepecsételi”, akkor ezek elzárják az utat a jelzőmolekulák előtt, amelyek a génkapcsolóhoz kötődhetnek, és a gén működését aktiválhatják. A gén ilyenkor mintegy „leválasztódik” és bezárul.
Így olyan helyzet állhat elő az egész szervezet számára, mintha ez a gén egyáltalán nem is létezne. A környezeti tényezők egyébként nemcsak a gén lepecsételéséhez vezethetnek, hanem fel is oldhatják a zárat. A géntevékenység szabályozásában az ilyen hosszan tartó lepecsételést (vagy a pecsét eltávolítását) epigenetikának nevezik. Az örökítőanyaghoz kapcsolódó funkciós csoportot epigenetikus „változásoknak” hívják. Ezek a funkciós csoportok egy mintázatot alkotnak, az ún. epigenetikus mintát.
Sok biológiai jelenség elképzelhetetlen lenne, ha nem lenne lehetőség a gének epigenetikus szabályozására, tehát vagy a forgalomból való hosszan tartó kivonásukra, vagy arra, hogy egy bizonyos időpontban bevethetők legyenek. Ilyen jelenség az élőlény növekedése. Hogyan válna egy megtermékenyített petesejtből embrió, később csecsemő, majd kisgyermek és végül felnőtt ember, ha a szervezetnek nem lenne lehetősége például először be-, majd kikapcsolni a növekedést szabályozó géneket? Nagyon szemléletes példa a hernyó, amelyből végül pillangó lesz. Hiába olyan, mintha a világoszöld hernyó és a tarkabarka lepke két teljesen különböző élőlény lenne, valójában ugyanaz az örökítőanyaguk! A méhkirálynő azért válik királynővé, mert különleges táplálékot kap egy adott időpontban. Ez a különleges táplálék (és nem más!) kapcsolja be a génállomány megfelelő génjeit és tereli a méhkirálynővé válás irányába a növekedést azoknál a ritka egyedeknél, amelyeket fiatal korukban ezzel etetnek. Embereknél is bebizonyosodott, hogy az epigenetikus történésekre – és ezáltal az egészségünkre – hatást gyakorol a táplálkozás.
Az utóbbi évek vizsgálatai azt támasztják alá, hogy korántsem egyedül a táplálkozás az emberek egészségére ható epigenetikus hatás. A tudományos vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a lelkileg átélt események meg tudják változtatni az epigenetikus mintázatokat az örökítőanyagunkban, és tartós, hosszú távú hatásokat gyakorolhatnak a fontos gének leolvashatóságára. Mindenekelőtt azokat a hatásokat sikerült igazolni, amelyeket a szerető – vagy éppen hiányos – kora gyermekkori gondoskodás fejt ki az agyi génekre. Az e területen tevékenykedő egyik vezető kutató, a kanadai Michael Meaney neurobiológus nagy feltűnést keltő cikksorozatot közölt ebben a témában a világ legjobb szakmai folyóirataiban. Michael Meaney kicsi emlősállatokkal bizonyította, hogy a szerető, gyengéd anyai gondoskodás fel tudja oldani kora gyermekkorban egy születéskor epigenetikus módon zárolódott, fontos antistresszgén agyi blokkolását. Azoknál a gyerekeknél, akik az élet korai szakaszaiban nem részesültek szerető gondoskodásban, blokkolva marad az antistresszgén (hivatalos nevén: glukokortikoid-receptorgén). Ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akiknek az életük korai szakaszában nem volt részük szerető, biztos gondoskodásban, az életük későbbi szakaszaiban sokkal nagyobb stresszgénaktivitással reagálnak a nehezebb életeseményekre, mint mások. Ennek a depressziós és pszichoszomatikus megbetegedések nagyobb kockázata lesz az eredménye.
Abból kell kiindulni, hogy nemcsak a kora gyermekkori, hanem a későbbi tapasztalatok is epigenetikus hatásokkal járnak. Nem lehet kétséges, hogy a fájdalmas, erőszakos, illetve traumatikus élményeknek tartós következmények vannak, aminek epigenetikus változások állnak a hátterében (lásd a 12–14. fejezeteket). Másfelől fel kell tételeznünk, hogy az új, gyógyító kapcsolatok élménye kedvező hatást gyakorol genetikai állományunk epigenetikus mintázatára.
Összefoglalás
A fehérjék vegyületcsoportja a szervezet összes anyagcsere-folyamatában meghatározó végrehajtó szerv. Jelzőanyagként, hormonként és biokémiai „munkásként” a test minden biológiai folyamatában lényeges szerepet játszik. A géneknek jutott az a szerep, hogy a fehérjék előállításának terveit hordozzák. Minden gént részben az azt tartalmazó sejt környezete, részben a kívülről (a környezetből) érkező jelzések szabályoznak. A gén szabályozása meghatározza, hogy a génnek megfelelő „saját” fehérje elkészüljön-e, s ha igen, milyen mennyiségben. Egy fehérje előállítása a neki megfelelő gén be- vagy kikapcsolásán múlik. A géntevékenység szabályozása és vele együtt a fehérjék előállításának mértéke a döntő fontosságú változó a betegségekre hajlamos testi rendszereknél: a szív- és érrendszernél, a hormonrendszernél, az immunrendszernél, a központi és környéki idegrendszernél. A génműködés szabályozása nem autonóm módon történik, vagyis nem maga a gén határozza meg (a gének nem „autisztikusak”), hanem minden egyes génnél az „elé kapcsolt” ún. regulátorszekvencia közvetíti a „parancsot”. Hogy a regulátorszekvenciák milyen parancsokat adnak az utánuk kapcsolt géneknek, az azoktól a jelzőanyagoktól (az ún. átírást szabályozó tényezőktől) függ, amelyek a szabályozó szekvenciákhoz tudnak kapcsolódni. S hogy aztán az átírást szabályozó tényezők kapcsolódnak-e a regulációs szekvenciákhoz, és aktiválják-e a géneket, az azoktól a jelzésektől függ, amelyek magából a sejtből, az egész szervezetből vagy a környezetből érkeznek.
Az agyban számos gén szabályozása a pszichésen releváns jelzések állandó hatásának van alárendelve. Ezek a jelzések a külvilágból származnak, az öt érzékszerv közvetíti őket, és az agy bizonyos struktúráiba jutnak, majd a nagyagykéreg és a limbikus rendszer idegsejt-hálózatai kiértékelik és biológiai jelzésekké alakítják át őket – beleértve azokat a jelzéseket is, amelyek átírást szabályozó tényezőket aktiválnak. A veszélyhelyzeteket és az emberek közötti konfliktusokat az agy biológiai jelzésekké alakítja át, amelyek aktiválják a géneket az agy riasztó- és stresszrendszereiben (a mandulamagban [az ún. amygdalában], az agytörzsben és hipotalamuszban). A pozitív helyzetek, különösen a jó emberi kapcsolatok, biológiai jelzésekké alakulnak át, amelyek többek között a boldogság jelzőanyagaiért és az idegi növekedési tényezőkért felelős gének aktiválásához vezetnek.
A génműködést nemcsak az „itt és most” szabályozza (génreguláció), hanem a szervezetnek arra is lehetősége nyílik, hogy funkciós csoportok (metilcsoportok) DNS-hez kötésével kivonja a géneket a forgalomból. Ugyanígy lehetőség adódik az ilyen hosszú időre elnémított gének aktiválására is (a funkciós csoportok eltávolítása révén). A gének hosszú távú elnémítása vagy aktiválása az epigenetika. Az újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a lelki élmények és az emberek közötti tapasztalatok szempontjából fontos agyi géneket epigenetikus úton módosítani lehet.
Tartalomjegyzék
Előszó
1. fejezet
A gének és a környezet kölcsönhatása: hogyan szólal meg a zongorából a zene?
Ami megváltoztathatatlan és ami meg-változtatható. A génműködés szabályozása az epigenetika
2. fejezet
A hétköznapi helyzetek és a test biológiája: az emberek közötti kapcsolatok jelentősége
Az emberek közötti kapcsolatok és az egészség
Hogyan alakulhatnak ki nehézségek a kapcsolatokban?
3. fejezet
A gének világa
Gregor Mendel génelméletétől a modern genetikáig
Genetika, Charles Darwin és a „darwinizmus”
A génszabályozás elve: a gének irányítanak, de őket is irányítja valami
Epigenetika. Amikor a környezeti hatások tartósan megváltoztatják a gének leolvashatóságát
4. fejezet
A stresszgének aktiválása
A stresszgének működésének hatása az egészségre
A stressz alatt megtapasztalt szélsőséges élmények biológiai következményei
5. fejezet
A saját stresszreakció kialakulása. Az egyéni élet során szerzett tapasztalatok biológiai következményei
A stresszreakció. A külvilág ingereinek útja az agy belsejébe
A kora gyermekkori törődés és a későbbi stressz biológiája
6. fejezet
Szinapszisok, idegsejthálózatok, életmódok és emberi kapcsolatok
Hogyan tárolja és dolgozza fel az agyunk az élményeket?
Hogyan hat a működés a hálózatok szerkezetére? A használat stabilizálja a szinapszisokat
A csecsemő környezete és idegsejthálózatai
7. fejezet
A szubjektív élmény- és tapasztalati mintázatok a pszichében. Mindennapi személyiségtípusok
Az idegsejthálózatok nem képesek érezni. A psziché saját világa
A színházi székből nézve. Egy kis bemutató a „mindennapi típusokból”
8. fejezet
Környezet és neurobiológia egy betegség példáján keresztül: a depresszió
Depresszió: széles körben elterjedt „emberi” betegség
Ki fogékony a depresszióra? 8
A többször átélt depresszió biológiai „pályái”. Megelőzés pszichoterápiával
A depresszió több, mint stresszélmény
9. fejezet
Milyen veszélyeket jelent a stressz és a depresszió a szívre?
A testi diagnosztika az első
A központi idegrendszer és a szív összeköttetései
10. fejezet
A stressz és a depresszió testi kockázatai. Az immunrendszer védelme és a rák kockázata
A depresszió és a láz (hiánya)
Az immunrendszer fegyverei: az immunsejtek és az immunjelzőanyagok
A stressz és a depresszió a daganatos sejtek elleni immunvédekezést is gyengíti
11. fejezet
Orvos és beteg vakrepülése? A pszichológiai problémák gyógyszeres kezelésének kritikája
Anyagok, amelyek nyomokat hagynak hátra az agyban
Pszichofarmakonok. Amikor van értelmük
A gyógyszerek egyéni toleranciája. Honnan tudjuk, mennyi a „megfelelő adag”?
Gyógyszerfelírási szokások a figyelemzavaros (ADS) gyerekek esetében
12. fejezet
A fájdalmas élmények és a fájdalom emlékei. A „minden alapot nélkülöző” krónikus fájdalmak
A fájdalomjelzések „leképezése” az agyban
Amikor megfigyeljük vagy átérezzük mások fájdalmát. A fájdalmas élmények érzelmi oldala
13. fejezet
A traumák hatásai a génekre és az agyi struktúrákra: trauma utáni stresszzavar
William James és a „heg az agy szövetében”
A szorongás- és félelemélmények tárolása az amygdalában
Hogyan változtatja meg a trauma a gének aktivitását?
A traumák pszichoterápiás kezelése
14. fejezet
Az erőszak és abúzus neurobiológiai következményei gyermekeknél
Ami különösen súlyos a gyerekeknél: az emberi kapcsolatokban tapasztaltak neurobiológiai következményei
Disszociáció. Amikor a lélek kilép az itt és mostból
A fájdalomcsillapítás saját rendszere. Hogyan szabályozza a lelki élmény az opioidok génjeit?
A traumától a disszociatív betegségig
Milyen élmények vezetnek a disszociatív betegségekhez? Erőszak és visszaélés a gyermekekkel szemben
15. fejezet
A munkahelyi problémák testi nyomai. A kiégési szindróma
Kiégés: az új munkahelyi betegség
A kiégés éllovasai: az iskolai tanárok
A kiégési szindróma megelőzése és terápiája
16. fejezet
A pszichoterápia hatásai a pszichére és a neurobiológiai struktúrákra
Mi a pszichoterápiás kezelés tárgya?
A pszichoterápia munkamódszere
Hogyan mutatták ki a pszichoterápia hatásait?
Függelék
A gének működése
A fehérjék a gének irányítása alatt állnak
Hogyan épül fel egy gén?
Hogyan történik a gének szabályozása? A génreguláció
A kívülről érkező jelek. Kommunikáció a gének és a környezet között
Felhasznált irodalom
