Ennek a regénynek nincs hőse. Százezer gazda-családról szól, emberekről, akiket a gép öntudatlan kegyetlensége tett földönfutóvá. Egy családra vetíti a fényt, de úgy, hogy százezer hasonló családot érzünk körülötte. Szeretnünk kell őket úgy, ahogy vannak, semmi emberi vonás sem hiányzik belőlük – a legszebb vonások sem. A nyomorúság, a szenvedés kovácsolta össze őket. Nyersen beszélnek, néha nem is beszélnek – de segítenek egymáson.
A világ legrózsaszínűbb „happy end”-je sem vigasztalóbb és fölemelőbb, mint ennek a regénynek az utolsó fejezete. Pedig hőseinek nyomorúsága nem is lehetne már nagyobb. De ezek a nyomorult szegény emberek még mindig találnak maguknál elesettebb embert és tudnak segíteni rajta… Lehet-e ennél többet, szebbet, jobbat elmondani az emberről?
