Swift Gulliver-je, (az első teljes Gulliver magyarul) 1914-ben jelent meg. Karinthy, a fordító, munkája végeztével sem tudott elszakadni kedves hősétől és kedves írója stílusától: testére szabott ruhaként ölti magára a swifti formát, hogy a parodizált paródia kétszeresen személytelen stílusának védőrétege mögül a legszemélyesebbről valljon – a világ fölötti kétségbeeséséről.
Az Utazás Faremidóba, „Gulliver ötödik útja” 1916-ban jelent meg. Keserűsége is méltó a Swiftéhez: a háború iszonyata közepette az emberiség teljes pusztulása reményként rémlik fel benne. A háborút gyűlölő Karinthy, hogy racionalista meggyőződését átmenthesse, az ember biológiai létét utasítja el. Végleges pesszimizmusában ez az optimizmus mozzanata: hit a ráció érvényében.
A világűr után Gulliver következő útja, az utolsó, a tengermély birodalmába vezet. „Hatodik” útirajza, a Capillária (1921) több annál, aminek tartani szokták: a strindbergi nőszemlélet fantasztikussá növő újrafogalmazásánál, Capillária oihái az ember öngyötrő erőfeszítéséről mondanak ítéletet. Arról, hogy az ember az élet homályos céljaiért, meghatározhatatlan javaiért feláldozza magát az életet. De a gúnyos ítéleten is átsüt a meggyőződés, hogy mégis az erőfeszítés adja az élet pátoszát. A Capillária a kétnemű ember kettős igazságát hirdeti: ez a lezárhatatlan belső vita hozza létre dinamikáját, líráját, amely minduntalan önmagát kifigurázó humorba vált.
A két gulliveriádával ellentétben a Kötéltánc (1923) nem tartozik a népszerű Karinthy-könyvek közé. (Kötetünkben a Faremidó hatodik, a Capillária kilencedik, a Kötéltánc harmadik kiadása jelenik meg.) Pedig a legérdekesebbek egyike: sorra felbukkannak benne Karinthy visszatérő gondolatai: valóság és álom relativitása, az univerzális ember, a kivetíthető tudat, az ember vágyait beteljesítő szubjektív túlvilág és mindenekelőtt persze a női vonzás démoniája. Az alapötlet az ezerarcó lélek jellegzetes Karinthy-gondolatának visszája: egy ember három szerepben, egy test három lélekkel. A cselekmény áttöri a realitás falait, de míg többi regényében Karinthy mindig jelzi valamivel, hol röppen át a fantasztikum, az álom birodalmába, itt elmosódnak a határok: minduntalan visszaszökkenünk a kézzelfogható valóságba, de voltaképpen már a regény elején sem lehetünk biztosak benne, az élet képeit látjuk-e, vagy egy – akár ismeretlen – szereplő képzeletének képei vesznek körül. Ebben a sokrétegű, mindig csak egymáshoz képest reális, vagy kevésbé reális világban járja a háromlelkű hős – és járja az író – veszélyes kötéltáncát, hogy csak a halál előtti rettenetben villanjon fel egy elsikló pillanatra az egyértelmű valóság ultima realitas-a.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
