A gyerekeknek nagyon nehéz a dolga. Belecsöppennek egy hablatyoló, színekkel, szagokkal, fájdalmakkal teli világba, ahol el kell boldogulniuk valahogy. Élni benne. És remekül sikerül nekik. Én, az anyjuk ebbe nem avatkozhatom: csak jártatom a szám, a próbákat nekik kell kiállni. És már rég homályba veszett az az idő, mikor én már végigmentem ezen az úton a próbáival, ízeivel, illataival, színeivel együtt. Annyit érzek csak, hogy én már végigmentem mindazon, ami előttük áll - felnőttem. Odafutnak hozzám, ha akarnak, mert ott vagyok, és most kell ott állnom, hát állok is, ahogy erőmből telik.
Amikor gyerek voltam, mindig fiú akartam lenni. Aztán amikor először éreztem, hogy egy pici élet van a méhemben, én voltam a legboldogabb, hogy nő vagyok, szóval lány. És arra vágytam, bárcsak lenne egy lányom is, akinek ezt a csodát továbbadhatom.
Akkor ültem le összegyűjteni ezeket a meséket, amikor már öt fiam volt. Mindegyik egy-egy csoda. Rengeteg türelem és humor kell hozzájuk. Nincsenek útmutatások, bárki bármit is mond. Arra van, hogy mit csinálj, ha lázas, vagy hogyan segíts neki járni a lábán. De az út, amin jár, mindegyiknél teljesen egyéni. Egy pszichológus írta: amikor nem volt még gyermekem, négy elméletem is volt a gyermeknevelésről. Most van négy gyermekem, és egy elméletem sincs.
Minden nap és minden napban minden helyzet követelményt, nehézséget jelent. De örömöt is. Csak tudni kell meglátni és megélni.
