Részlet a könyvből:
A havas leánya
A Bécsben élő uraság torzonborz erdészének a leánya, Jolka, télvíz idején született, a Nagy-folyó menti vad hegyekben. Szülei hetekre behavazódtak a fenyőgömbfákból épült kis erdészlakba. Bábaasszonyi segítségről szó sem lehetett.
Az erdészpáron kívül csupán egy kis árva leányka tartózkodott a házban, ütődött, szerencsétlen lélek, aki csak éppen arra volt jó, hogy hát legyen valak az asszony mellett, amikor az ura a Havast járja. Az erdész segédkezett a szülésnél, ő kötötte el a csecsemő köldökét, s hogy életben maradt az apró jószág, az valóban csodával volt határos.
Az 1834-es esztendőben nem volt a hegyekben iparvasút, dorongút csak elvétve akadt, s az is többnyire szakadozott, síkos, lábtörős. A plájokat sem igen takarították, csak annyira épen, hogy a juhokat tavasszal fel lehessen hajtani rajtuk a legelőre, s ősszel vissza a Nagy-folyó völgyébe. A sajot, ordát szállító pásztorlegények nagy kerülőkkel közlekedtek békási lovacskáikon gerincről gerincre, míg a völgybe értek. Annak, aki erdészi, erdőpásztori szolgálatra vállalkozott, számolnia kellett azzal, hogy nagy esőzések, vad havazások idején gyakran hosszú hetekre is megakad minden összeköttetés a világgal. Itt fenn a zord hegyekben a gyermekek úgy nőttek fel, mint az erdők vadjai s az ég madarai. Minden második gyermek elpusztult már csecsemő korában, s a többit, amíg felserdültek, betegség és baleset, hő és fagy tizedelte; az ősemberi élet ezer veszedelme leselkedett nap nap után rájuk. Örülhetett a legény, aki megérte bajusza serkenését s a lány, aki asszonnyá érhetett. Bátrak kellett hogy legyenek, mint a medve meg a vadkan, szemesek, mint a szirti sas meg a farkas, óvatosak mint a hiúz, és szívósak, mint a szarvas, hogy győzni tudjanak a havasi élet viszontagságai felett.
