A Banda lovagol. A sivatagban lovagol a Banda. És ez a lovak minőségétől függetlenül mégsem mindennapi élmény. Még az ilyen két-három éve Egyiptomban élő társaságnak sem. Mert más nézni a sivatagot repülőgépről - onnan csak az látszik, hogy megváltoztatta a színét a tenger, sötétkék helyett sárga lett: sárga hullámok barna taréjjal. Más az országútról, ahol az első nagy ámulás: nohát, a sivatag nem lapos, mint az asztal, hanem dombjai, hegyei vannak. És igazán nagyon más bemenni a dombok, völgyek, homokszakadékok közé. Érezni a pörkölő napot, a homokot szitáló szelet, és csak néha-néha, egy-egy emelkedés tetejéről tekinteni vissza az egyre zsugorodó zöld világra. Vendel bácsi tudja az utat. Nem olyan nehéz tájékozódni: egy kicsit befelé kell lovagolni, aztán mindig délnek, párhuzamosan a vizet jelző távoli zöld csíkkal. Vendel bácsi néha nekiereszti a lovát - különösen dombnak föl szeret vágtatni. Megáll a dombtetőn, és lekiált: "Hahó, indiánok!"
