"Kedves barátom, Kertész Manó, engedd, hogy itt köszönjem meg a könyved, mellyel több napig mulattam. az Akadémia már megkoszorúzta munkádat. Én most csak értékelem, baráti érdemredemet óhajtom melledre tűzni.
Évekkel ezelőtt láttalak akönyvtárban egy középkori metszet fölé hajolni, mely egiyk felebarátunkat ábrázolá, kit is az eperjesi hóhér pogányul megcsigáza. ez pedig következőképp történt. az atyafi kezét hátrakötötték, a kötelet csigára vonták, s rávezették egy motollára, melyet a hóhérmester csínján forgatott, úgy, hogy a bűnöst kissé fölemelte. Nem nagyon magasra. Csak egy-két arasznyira a föld színétől. Aztán ebben a nem irigylendő helyeztben kellett vallania a bírónak.
Nyomban meg ismagyaráztad, miért bámulod annyira a képet. Itt leled tudniillik eredetétt ennek a mondásnak: megcsigázni, elcsigázni. Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv rejtetten, mindenre emlékszik. Az fölveszi magába a múlt elfelejtett szokásait, melyek tovább bujkálnak benne, homályosan, s te elhatároztad, hogy ezeket az öntudatlan szólásokat tudatossá teszed, és a művelődéstörténet adataiból, régi okmányokból, rajzokból fényt derítesz."
Kosztolányi Dezső köszöntötte így 1922-ben a Pesti Hírlap hasábjain Kertész Manót Szokásmondások című művének megjelenése alkalmából, melyet most új, illusztrált kiadásban ad közre a Helikon Kiadó.
