Kirády Attila - Csernobil-vádirat

Halott kamionsofőrök nyomában
Özv. Szabadszállási Kálmánné: „A halálos ágyán arra kért: Kicsim, bizonyítsd be, hogy minket beleküldtek a halálba. Akkor megfogadtam, ha beledöglök is, a végére járok ennek a borzalomnak. Én mindent megtettem..."

Özv. Kiss Istvánné: „Hazajött és azt mondta, rendesen lemosták őket, meg a cégnél is közölték, hogy nem lesz semmi baj. Aztán elkezdett vérezni, 30 kilót fogyott, kihullott a haja és annyiféle áttételes rákja lett, hogy számolni sem tudtam már."

Özv. Szívós Gézáné: „Nem akarom exhumáltatni, nem akarom bolygatni a sírját, a férjemet már senki sem adhatja vissza nekem."

Özv. Kosáry Jánosné: „Bementem az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe, és sírtam, könyörögtem, csapkodtam az asztalt, mert látni akartam a férjem holttestét. Pár nap múlva egy urnában kaptam meg a maradványait."

Szabó István, halála előtt két nappal: „Tudom, hogy én is Csernobil miatt halok majd meg, de nincs hová fordulnom, mert nincs már időm..."

A Legfelsőbb Bíróság ítéletet hirdetett Szabadszállási Kálmán kamionsofőr perében. A jogerős ítélet kimondta: a férfi azért halt meg, mert 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa után nem sokkal a veszélyes térségbe küldték. Az ítélet nyomán Kirády Attila és Vujity Tvrtko újságírók keresni kezdték azokat a kamionsofőröket, akik szintén ott jártak. Ki engedte ki ezeket az embereket? Miért nem mondta nekik senki, hogy életveszélyes területre mennek? Kik tiltották le akkor a veszélyt jelző híreket?

A Csernobil-vádirat végére talán az is kiderül, miért kellett meghalniuk a magyar kamionsofőröknek...