A két világháború között gyanútlan parasztembereknél, falusi helyszíneken, padlásokon, régi könyvtárakban lelkes, furcsa alakok jelentek meg. Kutattak, kerestek. Nem terményt, állatot, pénzt – nemzeti értéket. A nemzeti múlt értékeit. Jegyzetfüzetekkel, vagy kezdetleges hangfelvevő készülékekkel faggatták a falusi kocsmákban, tanyasi boltban időző embereket, meséljenek, énekeljenek, osszák meg velük nagyapáik, szépapáik emlékeit. Ezek az emberek nyilván csodálkoztak, hiszen a néphagyomány megőrzése számukra természetes valami, az élet része, a napi munka után a kikapcsolódás, a játék.
Az emlékezés nagyapa, ükapa, szépapa történetére, mulattató, megható meséire. Mit kell ezeken gyűjteni? És főleg, miért éppen most? Kodály és Bartók csak a két legismertebb gyűjtő, nyomukban százan és százan, elsősorban pedagógusok, költők kezdtek pánikszerű értékmentésbe. Mire ez a pánik? Talán az első világháború szörnyű pusztításai, amelyek tanulságait átlátva a szellem napszámosai úgy vélték, pusztulni fog a hagyomány, a népi kultúra is? Vagy megérezték az elsőnél még pusztítóbb, még embertelenebb második világháború közeledtét, és tudták-érezték, cselekedni kell?
Valószínű, hogy így van, nincs más magyarázat erre a hirtelen jött akaratra: megőrizni mindent, felkutatni az emlékeket, megörökíteni, begyűjteni, elraktározni, feldolgozni, aztán tovább adni az ifjúságnak, és egyáltalán mindenkinek, akit érdekel. Győrffy György, László Gyula, Berze Nagy János a magyar őstörténet nyomait kereste a mindennapokban, a hagyományokban, a mesékben és mondákban. És ebből vontak le az őstörténetre vonatkozó következtetéseket, tudományos modellt alkottak, nem vitatkoztak egymással látványosan. Nem ugrott egymásnak a finnugor-elmélet szakembere és a sumér rokonságot kutató, érezték, az utolsó órában, utolsó pillanatban vannak. Be kell gyűjteni mindent, és majd aztán levonni a tanulságokat.
A magyar mondakör pusztulását siratta Arany János, az 1948/49-es forradalom elvesztésével együtt. Számára ugyanúgy egy világ égett el, mint ahogy késői utódai érezték a világháborúk ölelésében. Arany úgy vélte, a magyar mondavilág elveszett, nem fellelhető, nem pótolható.
