A címzett és a barátai eltitkolták, hogy levelet kaptak Kossuthtól. Jó okuk volt rá: azzal, ami a levélben állt, nemigen dicsekedhettek. Hiába remélték, hogy a Baracconéban, Turin mellett élő emigráns elnéző lesz velük, egykori küzdőtársaival, az ő nevét lobogtató hazai ellenzékkel. Hogy a személyes rokonszenv jegyében elsiklik a politikai nézetkülönbségek felett, és néhány kemény fázis elfeledteti vele: a hazai vizeken vitorlázók "taktikai engedmény"-ként az elvi célokról mondtak le. A ravasz szándékkal - de ügyetlenül - feltett kérdésre Kossuth egyértelmű választ adott: nem engedte, az ellenzék formális egysége kedvéért sem, hogy a nevével fémjelezzék a radikalizmussal takart következetlenséget, a korrektségnek álcázott megalkuvást.
Kossuth 1874-ben, a kiegyezés első súlyos válsága idején írt levele nem magánlevél, és nem is az aktuális helyzet elemzése csupán. Évtizedes érvényű állásfoglalás inkább, az emigráns államférfi egész politikai meggyőződését tükröző bírálat a kiegyezésről meg a kiegyezés ellenzékéről. És stilárisan is veretes hitvallás 1849 eszméi, a Függetlenségi Nyilatkozat szelleme mellett.
Kossuth levele Espersit János hagyatékában maradt fönn, nyomtatásban mai ismereteink szerint most jelenik meg először. Az irat hasonmását és a szöveg betűhív leiratát követően Rigó László - amennyire a levél megértéséhez szükséges - bemutatja az 1870-es évek magyar politikai életének erővonalait, és színes portrét rajzol a hetvenkét esztendős, de politikusi energiájából csalódásai ellenére mit sem vesztő Kossuth Lajosról.
