Nincsen szebb, különösebb, szorongatóbb látomás Erdélyről, mint Kriza Jánosé. Mintha egész Erdély csupa bokor volna, s minden bokorban egy-egy madár szólna. Egyszerre énekel valamennyi. Zengő tündérkert.
De talán elég egy ügyetlen mozdulat, egy rossz lépés, - és a madarak mind elrepülnek. Magukkal viszik a füstként alakuló, soha végig nem mondott, csodálatos dalt. Szomjasan, mohón kell hallgatni, - beinni a muzsikát, szöveget, mozdulatot, szárnyrebbenést. Mindent, ami elporzik a levegőben.
Kriza egy balladáért, egy nyelvöltögető dalocskáért, egy különös háromszéki szóért "imádságos hevületű" leveleket tudott írni ismerősöknek, ismeretleneknek... Négy hivatal is kötötte, de ha csak tehette, "kifeslett" mind a négyből és Kolozsvárról elindult be a székelyföldre. Utánaeredt a Kádár Katát vagy a Bátori Boldizsárt megéneklő ballada egy-egy új változatának, olyan könnyen, földi gondoktól lekötetlenül, mintha nem méltóságos püspök lett volna, de maga is szelekkel iramodó dal vagy tavaszi füst a párás, friss földek felett...
