Nem hervadó rózsák
– Mese! – szólunk bosszúsan, ha társaságban valaki tetteit nagyobbítva, csodákat lódítva különbnek, értékesebbnek, tiszteletreméltóbbnak hazudja valós önmagánál önmagát.
– Mesélj! – fordulunk barátunkhoz, cimboránkhoz, ismerősünkhöz, ha fájásig furdalja oldalunkat a kíváncsiság: mikor, kivel, hogyan?
– Ugye mesélsz? – néztünk vágyakozva gyerekkorunkban édesanyánk szeretetével minket magába ölelő szemébe, és állunkig húzva a paplant, vártuk a csodát: elvarázsló meseszó röpítsen tündérekkel, János vitézzel, mézeskalácshuszárral boldog álomvilágba.
Életünk is mese: szeretnénk hinni a boldog befejezésben. Mint a mesében...
Kriza János unitárius lelkész 1842-ben tette közzé felhívását: támogassák nagybecsű hazánkfiai – péterfillérekkel is! – népköltészeti gyűjtésének közzétételét.
Kriza János - Székely népmesékBalladák, mesék, mondókák, dalok, táncszók, találós kérdések, szólásmondások, gúnynevek – Kriza János eltökélten járta Székelyföld falvait, meghallgatott öregeket, fiatalokat, férfiakat, asszonyokat, gyűjtött, lejegyzett, levelezett…
Ám halk hangjára kevesen, talán senki sem figyelt, támogató nem akadt… aztán a forradalmi lázas tavasz után zordon évek következtek, életben maradni, túlélni a jégkorszakot fontosabb volt, mint meséket olvasni, s az unitárius lelkipásztort számtalan mindennapi tennivaló béklyózta, Kriza János 1861-ben már püspök, nagy a nyáj, sok a baj…
Barátai nógatják, ösztökélik, segítik – mint a mesében! –, és (megkésve bár, de…) 1863-ban Kolozsvárott megjelenik a sok munkával összegyűjtött, egybeszerkesztett népköltési gyűjtemény, amely címében hirdeti eredetét, származását, élnivágyását: Vadrózsák.
A könyv, melyet kezében tart az olvasó, székely népmese gyűjtemény. Sokféle népmese van; a Kriza János gyűjtötte, lejegyezte népmesék legfontosabb jellemzője, hogy Székelyföldön születtek.
Arrafelé nem azt mondják: Három a magyar igazság, hanem azt: Három az Isten igazsága! És tudják, hogy így is van.
Arrafelé a legkisebb, szerencsét próbálni elindult fiú képes megkötözni az Éjfélt és a Hajnalt, hogy ne múljon az idő.
Arrafelé a mese végén – „… máig is mind élnek, ha meg nem haltak” – a mesemondó ránk kacsint és üzen: „Holnap legyenek a kegyelmetek vendégei.”
Arrafelé minden villogó szemű gyerkőc tudja, hogy a világ végén van egy lyuk – ahogy a székelyek mondják: lik –, ott átjárhatunk az alvilágba, s ha bátrak és becsületesek vagyunk, akkor legyőzhetjük a pokol szörnyeit – ördögöket, hétfejű sárkányokat, gonosz óriásokat.
Van út visszafelé az alvilágból, bármilyen alvilágból – erről szólnak a székely népmesék. Az alvilág csak átmenet: néha pokolra szállunk, néha megállítjuk az időt, mert földi létünkben próbálunk boldogok lenni.
A székely mesehősök azt is tudják, hogy a boldogság olykor kézzelfogható közelségben van, csak feltalálásához érteni kell. „Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek; s igen jóízűen tőt el a nap egész estig.”
A szerelmes – ha tehette – itt a földön „szinte hajnalig szerelmeskedett”, de az ember az alvilágban – ha rossz sorsa odavetette – harcolt, küzdött, verekedett, levágta a sárkány mind a hét fejét – hitte, tudta: van visszaút, s boldogság várja őt a földi létben.
És van csoda! Csoda, amit nem értünk, de van; van „élőhalóvíz” és „forrasztófű”, meghalunk és feltámadunk…
A mesében? Az életben?
Mesét mesélnek a székelyek, vagy az életükről mesélnek?
A székely népmesék – Kriza János gyönyörű szavával – népereklyék: romolhatatlan kincsként, el nem hervadó vadrózsaként ránk maradt, szívet-lelket melengető múltdarabok.
Ereklyetartók leszünk, ha olvassuk e valósággal ötvözött, álomba röpítő tündérmeséket.
Szigethy Gábor, 2013. március 6.
