A századforduló tudományos-fantasztikus irodalmában ott nyüzsögnek Verne és Wells tudósainak társai: Jonkin professzor, aki húsevő virágot növeszt óriásira, s majdnem áldozatává válik teremtményének; Baumgarten professzor, aki lélektani kísérleteinek eredményeként akaratlanul testet cserél egyik tanítványával, s ezzel rengeteg bonyodalmat okoz; vagy Frank Dodge, aki különböző ritka hangyafajok kitenyésztésében vesz részt, de vállalkozásába - szerencsére - belebukik. Rokonuk persze a vén Rutheford doktor is, aki a középkor mágusainak mesterkedését folytatja, s fizet érte nagy árat. Az írókban és az olvasókban még az a tévhit élt akkoriban, hogy egy-egy tudományos vagy technikai felfedezéséhez nem kell más, mint megfeszített munka egy koszos kis magánlaboratóriumban. Nem vették tudomásul, hogy gyárak kutatólaboratóriumaiban már réges-régen csoportmunka folyt, legfeljebb a matematikusok és elméleti fizikusok nem nagyon híres szektájának tagjai dolgoztak magányosan. A tudósok és feltalálók mellett a sci-fi dramaturgiájának megfelelően mindig ott voltak a hétköznapi vagy egyszerű emberek, akik Watsonként kísérték társukat vagy gazdájukat, s természetes eszükkel, gyakorlatiasságukkal, talpraesettségükkel egyensúlyba billentették a mérleget, helyrehozták a szórakozott hősök baklövéseit. Nekik jutott az a feladat is, hogy a szép, szőke hősnőket megmentsék, a katasztrófából kivezessék, s jutalmul feleségül vegyék. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezekben a korai sci-fi regényekben és novellákban talán azért van olyan kevés szó a szerelemről, mert az írók megriadtak attól, hogy a félbolond tudósokat a nők karjaiba kergessék, s ezzel egészen megbolondítsák.
