A második világháború volt az első olyan fegyveres konfliktus, amelyet különleges alakulatok aktív részvételével vívta meg a hadviselő felek. Az európai nagyhatalmak, illetve az amerikai hadvezetés már a 1930-as években megkezdték az elit alakulatok felállítását és kiképzését, Németországban életre hívták az SS-t és a Fallshchirmjager-hadosztályt, az USA vezérkara pedig kiterjedt figyelemmel fejlesztette a tengerészgyalogságot. Miután a háborúban bebizonyosodott a külölnleges egységek jelentősége, újabb és újabb csoportok kerültek felállításra: ezek az alakulatok szigorú normarendszer szerint kiválogatott, önkéntesekből álló, kis létszámú, különlegesen kiképzett csapatok voltak, melyek harci értéke magasan felülmúlta az adott hadsereg átlagos harci potenciálját. Az elit alakulatok harcászati alkalmazásának elképzelése nem mennyisége alapon fogant, a katonai döntéshozók nem nyers erőt kívántak szembeszegezni az ellenféllel, miként azt az első világháborúban tették. A különleges egységek katonáit nem holmi anyagháborúkban kívánták alkalmazni, az új koncepció lelkét az alakulatok elit jellege adta: a speciális kiképzésben részesítette, modern fegyverzettel ellátott, páratlanul szilárd morállal bíró csoportok képesek voltak rá, hogy sikerrel szálljanak szembe akár többszörös túlerővel, és olyan hadműveleteket hajtsanak végre, amelyek a hagyományos alakulatok bevetése által kivitelezhetetlennek tűntek. Az elit alakulatok értékét nagymértékben fokozta, hogy az egységek minden esetben önkéntesekből kerültek felállításra: a toborzások során a legbátrabb, leginkább talpraesett, kiemelkedő fizikai képességű katonák jelentkeztek, kik komoly válogatáson estek át, így végül csakis azon személyek kerültek be a kiképzési programokba, kik a lejobbak közt is a legjobbak voltak. Ők roppant kemény, mindenre kiterjedő tréningeken estek át, így magas szinten elsajátították a fegyveres és a fegyvertelen harcot, alaposan kitanulták a lőfegyverek, a hidegfegyverek, a robbanóanyagok és a különböző technikai eszközök használatát, és megtanultak összehangoltan, nagy hatékonysággal tevékenykedni. A különböző képzések nemcsak fizikai, de pszichológiai szempontból is megacélozták a katonákat, kik ezáltal képessé váltak rá, hogy a végsőkig kitartsanak, és bármely körülmények közepette elvégezzék a rájuk testált feladatokat. A második világháború harci eseményei messzemenőkig igazolták az elit alakulatok koncepcióját. A különleges egységek hadműveleket menetét fordították meg, átfogó offenzívákat készítettek elő, leküzdhetetlennek tartott célpontokat semmisítetek meg, bevehetetlennek hitt erődítményeket foglaltak el, magabiztosan operáltak az ellenséges vonalak mögött, és sikerrel tevékenykedtek olyan területeken, amelyek halálos veszedelmek sokaságával fenyegették a katonákat. A kis létszámú, ám remekül kiképzett alakulatok számos alkalommal arattak parádés diadalokat a kevéssé hatékonyan operáló túlerő mellenében: Eben Eamel bevehetetlennek tartott, 1000 fős helyőrség által védett erődjét kevesebb, mint negyedóra alatt foglalta el a marokniy, al.i 78 katonák számláló ejtőernyős harcsoport a mélységi felderítők több ezerk kilométeres utakat tettek meg az északi-afrikai sivatag járhatatlannak tartott részein, és sikerrel tevékenykedtek az ellenséges vonalak mögött a Waffen-SS francia önkéntesei oly rettenthetetlenül harcoltak, hogy az orosz csapatok túlerejük ellenére sem tudták soha áttörni állasaikat az 5. Ranger zászlóalj katonái a partraszállás során bevették a 40 méter magas sziklafalra épített Ponte-duhoc erődjét a Kamikaze-pilóták pedig félelmet nem ismerve, tétovázás nélkül áldozták életüket Japánért és a Császárért. Ők voltak a legjobban képzett, legbátrabb és legkitartóbb katonák, ők alkoták az elit alakulatokat, mely egységek szerény létszámuk ellenére is kritikus jelentőséggel bíró hadműveleteket hajtottak végre, amelyek sikere vagy kudarca nagymértékben befolyásolta a második világháború végső kimenetelét.
