Lázár Ervin (1936) az ötvenes évek vége felé jelentkezett novelláival irodalmunkba. Sokszor megvallotta, hogy gyerekkorát a Tolna megyei Alsórácegrespusztán töltötte, s onnan került, a pesti egyetem bölcsész-szakának elvégzése után újságírónak Pécsre, majd a hatvanas évek közepe óta Budapestre, ahol jelenleg is él, bár nem szeret itt lakni, mert "állandó nosztalgia húz vissza falura, isten háta mögötti helyekre". S ennek nem valamiféle rouseau-iánus nosztalgia az oka, hanem a puszta sarában ragyogó gyerekkor kincses emléke, amely írói szemléletét is formálta; azt a hangot, amelyen olvasóihoz szól, s amely az igazi írónak a legfontosabb megkülönböztető jegye a szavakból szőtt világegyetemben. "Tündéri realizmusnak" nevezte Kosztolányi Dezső azt a nagyon ritka írói képességet, amely a világról való látomását valósággá tudja tenni a papiroson. Lázár Ervin rendelkezik ezzel a varázslatos képességgel, s hogy megőrizte, amellyel minden ember eszmélete elkezdődik: a paradicsomi káprázatokkal és ígéretekkel teljes gyermeki világot a nehéz és földszagú pusztai létben, amelyben az öröm vagy a tragédia éppoly természetes állapot, mint a mesék csodavilága. Így képes az elbeszélés varázsszőnyegén elbűvölő természetességgel tetsző írói világába, amely egyszerre meghökkentő és ősidőktől ismerős világ.
