Keserű tenger. Partra szállottam, bevonom vitorlám. Berzsenyi : Osztályrészem. Én régi szép életem, mivé lettél? Valamikor, huszonkét hosszú évvel ezelőtt, még hadihajót dirigáltam. Őfelsége «Najade» hajója volt ez, amelyen a magyar tengerkutatók két ízben szelték végig az Adriát, D'Annunzio legkeserűbb tengerét. Odament az úszó hotel, ahová mi akartuk. Ott állott meg a lebegő laboratórium, s addig időzött, míg mi kívántuk. A magyar tengerkutatás a múlté, talán a távoli jövőé. Ez a halavány remény tengeti a «Najade» szárazrakerült utasait. Hajdan expedíciókat vezettem, a Tengerészeti Hatóság gőzösein bolyongtam be a tengert, ma, ha kátrányszagra szomjazom, legfeljebb a partról vagy parti hajóról nézhetem sóvárogva tükrét, de hálómat mélységeibe többé le nem ereszthetem. Bizony, keserű sors a tengerkutatónak elszakadni a végtelen víztől. Ha derűs emlékeimből olykor elő nem kapargálnék valamit, aligha is bírnám ki. Az olvasó itt kap egy marékravalót a tengerkutató visszaemlékezéseiből. A nyáron viszontláttam őt újra. A legkeserűbb tengert. Változatlanul ugyanaz. Úgy látszik, csak én változtam meg, vagy bennem valami, mert félig idegenül állottunk egymással szemben. Hosszan végig bámultam messze távlatain, szemem átfogta minden ösmerős zugát, megrezdültek bennem a régi hangulatok, hallgattam a nagyszerű melódiát, amit hullámai vernek ki a parti szirteken, szellői danolnak az árbocköteleken, de mégis úgy voltunk egymással, mint amikor az élete derekán levő férfi első ideáljával hosszú idő multán találkozik. Kár volt nekem oda visszamennem. Ami volt, elmúlt.
