A pillanatot megragadni: nincs a világon szebb és nehezebb feladat. Ezt teszik a festők, a szobrászok, a filmesek és a rádiósok is. Az itt és most élményét nyújtani annak a közönségnek, amely sokszor kiszámíthatatlanul felemel, eldob, de amelynek szeretetére oly reménykedve vágyik minden alkotó.
A rádiósok is féltő szeretettel készítik újabb és újabb alkotásaikat, amelyeket gyermekeikként óvnak, majd nyújtják át rettegve-szeretettel közönségünknek, hogy ítélkezzenek felőlük. Ritka, áldott pillanat, amikor egy ilyen gyermeket a közönség ugyanolyan odaadóan fogad az első pillanattól kezdve, ahogy azt az alkotók elképzelték. És csak ezután történhet meg a csoda, hogy mindannyiunk közös gyermekévé válik az alkotás. Ennek az emberséges folyamatnak a hangját manapság elnyomja az a tömegkommunikációs csatazaj, amelynek akarva-akaratlan részese a Magyar Rádió is.
Az "Egy csepp emberség" valamit visszaad közönségének. Naponta visszaad 2-3 percet az ellopott belső csendből, és így talán a tömegkommunikációs csatazaj sem visszhangzik már oly hangosan és haragosan bennünk.
Az Egy csepp emberség első kötetéből sokezer példány került az olvasókhoz. Szakemberek mondják: nagy siker. Én azt mondom: mindannyiunk nagy sikere. Most kíváncsian várom, hogy hányan csatlakoznak hozzánk a második kötet megjelenése után, hiszen az Egy csepp emberség különleges, titkos jelszó is lett, amelynek hallatán emberek találnak egymásra. Ezt tapasztaltam egy fogadáson is, amikor sorba léptek hozzám a jelenlévők, hogy bemutatkozzanak. Aztán egy idős bácsi - neve helyett - csak annyit mondott: egy csepp emberség. Ez azt jelenti, hogy van értelme még az igaz, emberi szónak és gondolatnak, mert vannak még értő és érző lelkek.
Ezzel a hittel indítjuk útjára a második kötetet.
