„— Közeledik a Vérfarkas éjszakája — mondtam.
Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét.
— Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört…
Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telihold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiabálni tudjon.
Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.
— Nyugi — mondtam, és megszorítottam a csuklóját. — Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyőfák felé a fejét… És nehogy kiáltson, az istenért!
Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől.
A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők ellőtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.”
