A magyar történetírás sokat és sokféleképpen foglakozott Bethlen Gábor személyével és jelentőségével, de véglegesnek mondható értékelése mindmáig nem alakult ki. Egy mélyreható ellentétektől szaggatott korszakban élt, s őbenne is kibékíthetetlennek látszó ellentétek feszültek egymásnak. Ezeket az ellentéteket akkor kibékíteni nem lehetett. Bethlen kísérlete, hogy felülemelkedjék rajtuk, és egy nevezőre hozza őket, nemcsak hogy nem sikerülhetett, hanem még újabb ellentéteket is szült: ő, a magyar politikai egység elszánt bajnoka kellett hogy megakadályozza ennek az egységnek Habsburg-uralom alatti létrejöttét; ő, a tolerancia meggyőződéses hirdetője és gyakorlója kellett hogy a vallásháborúktól addig megkímélt Magyarországot évtizedekre a reformáció és ellenreformáció fegyveres küzdelmébe bonyolítsa. Nem csoda hát, hogy mind a kortársak, mind a későbbi történészek különbözőképpen értékelték politikai törekvéseit és vívmányait. Egyben azonban hívei és ellenségei, magasztalói és bírálói nem különböznek: kivételes nagyságát, ha más-más előjellel is, elismerik. Amikor halálának négyszázadik évfordulóján emlékét idézzük, nem a döntőbíró szerepét akarjuk vállalni a körülötte folyó vitában, hanem róla szóló vagy éppen általa ejtett szavakat és őhozzá kapcsolódó tárgyi emlékeket, a sokból keveset, de sokfélét kiragadva mutatunk be, amelyekből töredékességük ellenére is kiderül, hogy Erdély fejedelmei közül miért éppen Bethlen Gábort nevezzük a nagy fejedelemnek.
