Csak kevesen tudják, hogy Márai Sándor, a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója, költőként kezdte pályafutását. Már 14 éves korától rendszeresen írt verseket, melyek többnyire meg is jelentek. 18 éves, amikor Emlékkönyv című első kötetét közreadja, s 1921-ben kiadott Emberi hang című verseskönyvét már az ifjú Szabó Lőrinc méltatja a nyugatban, megállapítva, hogy "Teljesen a mai német líra hatása alatt áll, verseinek olvasása közben elsősorban Werfelre és a Werfelben is meglévő, mérsékelten expresszionista hatásokra gondolunk". A verseket hamarosan sikeres prózai kötetek követik, majd a harmincas évek elején ismét egy verseskönyv következik, a mint a hal vagy a néger, melynek kritikusa, Szép Ernő figyel fel arra, hogy Márai a modern lírában is gyakran megőrzi a rímeket és az önvallomás formáit, ha nem is a hagyományos értelemben. "...a Márai-féle eszméletnek ritka áhítatát, ünnepi fájdalmát kapja az ember a verses füzetben; gyermeki szívösszeszorulást, a halál csillagjainak derengését az élet homálya fölött."
Bár elsősorban prózai tehetség volt, s ezt ő maga is jól tudta, mégis életének válságos időszakaiban, a háború idején vagy az emigrációban gyakran szakadtak ki belőle verses vallomások s nem akármilyen színvonalon és hőfokon! Hiszen a Halotti beszéd vagy a Mennyből az angyal a magyar költészet legnagyobb alkotásai közé tartoznak.
Ő maga kényes ízlésű, önmagával szemben is igényes kritikusként csupán válogatott verseskötetet jelentetett meg (A delfin visszanézett). Születésének 100. évfordulója azonban nemcsak lehetőséget nyújt, de szinte kötelez is arra, hogy költészetének teljességét megismertessük az olvasóval, kiadatlan verseit éppúgy, mint a költő válogatásából kihagyottakat, késői üzenetként attól, aki "magyarul akart szólni magyarokhoz..."
