A modern képzőművészet újra és újra azt a trükköt adja el, amivel a zseniális Marcel Duchamp valamikor új útra terelte a képzőművészetet...
A futball, ez a csodálatos játék, amely mindig magas szinten magában hordozta az esztétikumot, most a hordaember hordaösztöneihez való visszatérés eszközévé vált...
A vallás manapság gyakran csak látványosság, máskor pedig a demokráciát fenyegető veszély...
A szex érzelemmel és szenvedéllyel teli, szertartásos játékból puszta időtöltéssé változik...
És így tovább: a Nobel-díjas perui író szomorúan, gúnyosan vagy dühösen sorolja és elemzi a hanyatlás jeleit: szerinte az "igazi" kultúra - amely még a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozott, s amely nem elandalítani, hanem gyakran felrázni akarta az embert - meghalt, vagy legalábbis haldoklik, és mindent elönt a felszínes látványosság, a light kultúra, a szórakozás.
Vargas Llosa minden viszolygása mellett példás kíváncsisággal figyeli ezt az új "kultúrát", melyben az írott szó egyre jelentéktelenebb szerepet játszik a filmekhez, tévéműsorokhoz, videojátékokhoz, mangákhoz, rock-, pop- és rapkoncertekhez képest... - s melyben ő maga kihalóban lévő dinoszaurusznak érzi magát.
