Ezeknek a megjegyzéseknek - vagyis inkább az iratoknak, a fennmaradt dokumentumoknak - érdekes története van. Amolyan asztali beszélgetések formájában hangzottak el, töprengő monológokként, amelyeket Hitler intézett legközelebbi bizalmasaihoz főhadiszállása pincéjében. Április 17-én Bormann átadta a gépiratot egy birodalmi miniszternek, aki magával vitte Ausztriába, és ott egy bank széfjében helyezte el. A Német Birodalom bukása után meg akarta semmisíteni az okmányt. Végül egyik ügyvéd ismerőse fotokópiát készített róla, ami aztán eljutott Francois Genoud-hoz, egy francia-svájci ügyvédhez, aki Hitler elkötelezett híve és több fontos német nemzetiszocialista irat letéteményese volt. A dokumentum nyomtatásban 1959-ben, Párizsban jelent meg, majd Londonban is kiadták 1961-ben. Nem kizárt, hogy valaki itt-ott igazított rajta egy kicsit, de különben a szöveg Hitlerre vall. Trevor-Roper professzor írja az angol kiadás előszavában: "Bárki számára, aki tanulmányozta Hitler gondolkodásmódját, már maga a tartalom is döntő bizonyíték. Ezek a dokumentumok Hitler politikai végrendeletének tekinthetők; az április 29-én aláírt, hivatalos politikai végrendelete, illetve személyes végrendelete (melynek végrehajtójául Martin Bormannt jelölte meg), csupán ennek kurta, formális függelékei."
