1842-ben Literáti Nemes Sámuel régiségkereskedő Klagenfurtban vásárolt egy XIII. századi latin nyelvű Breviáriumot. A borító belő oldalára ragasztott fóliánson egy 147 szavas, latin betűs magyar nyelvű szöveg, egy hosszabb imádság és egy rövidebb fohász volt.
Az 1848-49-es szabadságharc leveréséig e bőrhártyát a Magyar Nemzeti Múzeumban féltve őrzött nyelvemlékként őrizték.
Toldy (Schedel) Ferenc az 1852-ben megjelent „A magyar nemzeti irodalomtörténeté” – ben még valódinak tartotta. Később egyre inkább kételkedett, végül 1872-ben kijelentette: ügyes hamisítvány.
Tette ezt anélkül, hogy alaposan megvizsgálta vagy megvizsgáltatta volna. Húsz év kellett neki arra, hogy elhitesse a magyarokkal, a jól olvasható 1046 – ban íródott első magyar nyelvemlék hamisítvány.
Hiába tiltakozott Jerney János akadémikus, Szombathy Ignác tanár – irodalomtörténész, vizsgáltassa meg a bőrhártyát, az írást, a tintát. Nem tette, nem engedte. (Hivatalosan azóta sem vizsgálták meg!) Korunkban Tompa/Techert József, az MTA elismert nyelvésze az eredeti fóliáns megszemlélése, vizsgálata nélkül, a korábbi megalapozatlan elmarasztaló vélemények alapján hamisítványnak tartotta.
Az I. András király utasítására írt szöveg Vatára, a második magyar szabadságharc vezérére mondott, imába foglalt egyházi átok, amit a templomokban, udvarházakban a hívek az előimádkozó pap után imádkoztak.
Vata a hazánkat Német (Orseolo) Péter királykodása alatt elözönlő német és olasz papok, kalandor lovagok erőszakos, véres térítése, politikai befolyása elleni ellenállás, a Koppány utáni magyar nemzeti felkelés, szabadságharc vezetője volt.
A szkíta szokásjogot, a Vérszerződés rendjét akarta visszaállítani, amikor még minden magyar egyforma és szabad volt, a magyar nemzetségeken kívül nem volt más hatalom és birokos, nem voltak püspökök, ispánok; csak a magyar lehetett az úr és a parancsoló, az idegenek pedig szolgasorban juthattak magyar földre.
A Vazulfiakat, Leventét, Andrást és Bélát Orseolo Péter kegyetlen és véres uralkodása ellen fellépő Vata és az elkeseredett magyarok hívták Kievből haza, remélve, hogy valamelyikük a gyűlölt idegenek elleni harc élére áll.
1046-ban Levente hirtelen, ereje teljében meghalt. András tudhatta, hogy a testvérbátyja erőszakos halált halt. Életét féltvén megijedt, s megszegte a magyar véreinek tett ígéretet, hogy az idegen bitorlók ellen vezeti a népét. Az 1047-es királlyá koronázása után megparancsolta egész nemzetének, hogy hagyja el „a szentségtelen és szkítiai szertartásokat”, tartsa tiszteletben a főpapokat, a papi gyülekezeteket, s kezet ne emeljen rájuk; s az ellenszegülők a fejük és jószáguk vesztésével bűnhődjenek.
A könyv első része a fóliáns könyvészeti bemutatásán túl, a magyar történelem kevéssé ismert eseményeit, a Lech mezei csatát, Bulcsu és Lél gyalázatos kivégzésének körülményeit, Géza és I. István korában bekövetkezett erőszakos és kegyetlen keresztény térítést, Péter uralmát, nemzeti királyunk, Aba Sámuel megcsalatását tárgyalja. Ezen kívül a szerző részletezi az Imák valódiságával foglalkozó, mindmáig tartó irodalmi és nyelvészeti vitát.
Felsorolja az egyes tudósok véleményét, függetlenül attól, hogy az eredetiség vagy a hamisítvány mellett törtek lándzsát.
A második részben a szerző közli az imák mai köznyelvre való átírását. Szóról szóra, mondatról – mondatra elemzi a szöveget, s utal a leírtak történelmi hátterére.
Az elveszett Halotti Beszéd és Könyörgés eredeti szövegének XIII. századi másolatánál 150 évvel régebbi imákat a régi magyar nyelvemlékek közt nem említik. A magyar iskolákban nem tanítják, a magyarok nem ismerik, holott bizonyítottan a megmaradt legrégibb latin betűkkel írt magyar nyelvű szövegemlékünk.
