Európa a múlt század második felében kezdte valójában felfedezni a maga számára Japán kultúráját. Tudvalévő, hogy Van Gogh és festőtársai mennyire lelkesedtek a távol-keleti szigetország színes fametszeteiért, az irodalom megismerését azonban a nyelvi nehézségek egy időre még hátráltatták. De mikor századunk első évtizedében megjelentek a nyugati nyelvekre fordított első haiku-kötetek, valóságos irodalmi szenzációként fogadták az "impresszionista epigrammákat". Sőt, hatásukra már 1905-ben kiadták Franciaországban az első európai nyelven írt, önálló haiku-gyűjteményt. A színes fametszet elsősorban a francia impresszionista festészetre, a haiku pedig mindenekelőtt az angol-amerikai modernista költészeti irányzatra, az imagizmusra gyakorolt mély hatást, amely olyannyira tartósnak bizonyult, hogy 1963 óta American Haiku címen haiku-folyóiratot adnak ki, amely eredeti angol háromsorosokat közöl. A távol-keleti irodalmi műfajok közül mind ez ideig talán a haiku hatott leginkább a nyugati irodalomra, mégis gyakran joggal vitatják, hogy a modern haiku egyes költői vajon mennyire értik és követik poétikai hagyományait.
A japán hagyomány szerint az évszakok változásának rendjében követik egymást e kötetben a versek - a régi japán haiku három legnagyobb mestere: Matsuo Bashó (1644-1694), Yosa Buson (1716-1783) és Kobayashi Issa (1763-1827) művei. Megelevenedő köznapi tárgyak: seprű és szalmakalap, evező, háló, tükör, mozsár; a természet hangjai, élőlényei: kabóca, fenyőtücsök, gém és szúnyog, vízcsobbanás, nádzizegés, lehulló virágszirom csöndje; fanyar fintorok, bölcs irónia, vidám tréfa, halk szomorúság, nyugtalan csönd - ez a japán haiku világa. tizenhét szótagban, három sorban csak gondolatainak vázát fogalmazza meg a költő, s az olvasóra bízza, hogy képzeletében tovagyűrűznek-e a vers keltette asszociációk.
