Alig tíz éve, hogy első verskötete, a Hajnali Harangszó megjelent, költői pályájának delelőjére sem jutott el s máris elérte azt, ami más lírikusnak csak halála után vagy legjobb esetben a hatvanon túl jut osztályrészül: antológiát adnak ki verseiből. Minden művészi és etikai értéken túl, a vers egyetemes szempontjából abban látom Mécs László jelentőségét, hogy divatba hozta a lírát egy olyan korban, mely minden megnyilvánulásában látszólag végtelen távolságban van attól, amit lírának, versnek neveznek. Sikerének lélektani oka, a művészi értékek mellett, melyek elsődleges tényezők lírájában, bármit is mondjanak vaksi kritikusai, anti-intellektuális állásfoglalásában keresendő. Claudel nagyszerű parabolájának igazolása ez a költészet, melyben az anima uralkodik az animus felett. S ez magyarázza meg, hogy hitele van a tömeg előtt: íme egy költő, aki nem bújik el intellektuális-gőgjének tornyába, aki érzelmeiben, vívódásaiban, eszméiben mindenki életét éli felfokozott formában, akinél a szociális részvét, a humanizmus éppúgy nem póz, mint a metafizikai nyugtalanság vagy a katolikus világszemlélet.
Ez az antológia azok számára készült, akik Mécs László verseit nem ismerik vagy csak töredékesen. De a versek kiválogatásánál egy más cél is vezetett. Különös dolog, hogy ez az olvasott, népszerű költő mennyire egyoldalú beállításban szerepel a nagyközönség előtt: a szociális és vallásos lírikust látja benne elsősorban, »nagy« verseiért lelkesednek s ez a lelkesedés elzárja előttük költészetének egyéb gazdag területeit, az emberi vívódásokat, nyugtalanságokat, metafizikai problémákat.
