Krisztus születése előtt négyszázvalahány évvel egy sárga lepelbe burkolt vándoraszkéta járta Észak India poros útjait, és negyven éven át tanította az embereket. Tanítványai már az életében továbbadták az általuk hallott tanításokat, és ezek a tanok a tanító halála után tovább terjedtek, módosultak, és végül egy nagy szellemi rendszer jött létre, a buddhizmus. Jogosnak tekinthetjük azt a kérdést, hogy egy kétezer ötszáz évvel ezelőtt a Himalája déli lábainál bolyongó vándoraszkéta tanítása választ tud-e adni a mai kor nyugati emberének égető erkölcsi problémáira, kiutat mutathat-e a XXI. század szellemi, gazdasági és politikai válságaiból. Mi már egy másik világban élünk, és mások a földrajzi körülményeink is. Könnyű lenne avval visszavágni, hogy egy pontosan nem is lehet tudni, mikor élt, egyiptomi születésű zsidó népvezér, egy galileai, a hatalom által kétezer évvel ezelőtt lázításért kivégzett vándortanító, egy hatodik századi írástudatlan tevehajcsár vajon képes-e feleletet adni az ittnek és a mostnak. Könnyű lenne, de méltatlan Hozzájuk is, és hozzánk is. Ilyen választ csak a dialektikus materializmus alapján lehetne adni, de ennek az eszmerendszernek a haszna eléggé kétséges. Nézzük meg a buddhizmus kiindulási pontját. Buddha felismerte, hogy a lét minden formája szenvedés. Az Első Nemes Igazság érvényességét azóta sem döntötte meg senki, sőt, ma igazabb, mint valaha.
