Zord időket élünk. Te is tudod, takarékoskodnunk kell a szóval. Rövid leszek hát. Amit letettél itt az asztalomra: írás az Írásról. Sűrű, tömény. Nem szatíra, nem pamflet, nem filippika. Késztetés, hogy merjünk szembenézni… Kivel? Mivel? Önmagunkkal!
Írásod olvastán egyértelművé vált számomra: nem ők hazudnak nekünk. Mi hazudunk, magunknak, évszázadok óta, makacsul és kérlelhetetlenül.
Nyitogatod a szemünket. Gondolod, hogy lesz, aki majd ki is meri nyitni?
Soroljam, mivel fogják indokolni a restek renyheségüket?
„Önkényesen kiragadott idézetek ezek a Szentírásból, megtűzdelve rosszindulatú rágalmakkal. Nem bizonyítanak semmit!” Vagy: „Aki írta – mármint Te – megrögzött ateista, elkoptatott antiklerikális szövegeket ömleszt ránk.” Aztán: „Lerágott csont, lejárt lemez! Minden eretnek ezzel kezdi. Szent egyháztanítóink régen megcáfolták már minden sorát.” Aztán: „A szerző nem is leplezi antiszemita indulatát. Persze, már megint a zsidók… Egyenes út vezet innen Auschwitzba!”… Folytassam?
„Persze”, az is lehet, hogy – mint annyi más esetben tették – erre a kellemetlen tény-csomagra is megpróbálnak majd fátylat borítani. Az agyonhallgatás eddig eléggé megbízható taktikának bizonyult.
Miután először végigfutottam az írásodon, az a vélemény alakult ki bennem, hogy ehhez tilos bárminemű elő- vagy utószót ragasztani. Önmagáért beszél. Aztán, hogy felkértél…
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor semmilyen indokkal sem szabad elsunnyognunk egymás mellől. Kell, hogy megbizonyosodjál róla: nem vagy egyedül. Sem térben, sem időben...
PAP GÁBOR
