A MEGFELELŐ HOZZÁÁLLÁS Tavaly nyáron Provance-ban az egyik barátom - egy félig francia, félig indiai, tüneményes, eleven, mint a tűz, három és fél éves vásott kis csibész - egy szép napon rám nézett, és kijelentette: - Te öreg vagy. - Igazad van, tényleg öreg vagyok - feleltem. Mi mást mondhattam volna? Egy kisgyerek szemében minden felnőtt, aki túl van a negyvenen, öregnek számít. Az apja persze azt se tudta, hová legyen zavarában, és sűrűn elnézést kért a fia nevében, amire természetesen semmi szükség nem volt. Elmúltam hatvanéves, és én is azt látom a tükörben, amit mások, amikor rám néznek. A TGV-n már nyugdíjasjeggyel utazom, de a szuperexpressz ettől még ugyanolyan gyorsan száguld velem is. Hatvan ide, hatvan oda, én egyáltalán nem érzem magam öregnek. Valójában nem is igen gondolok a koromra, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem érzem... és nem látom, mennyi idős vagyok. Itt, belül a fejemben mintha kortalan lennék, vagy legalábbis annyi idős, amennyinek az emlékeim mutatnak. A régi fényképeket nézegetve olyan vagyok, akár egy időutazó, aki túljár Kronosz eszén, és visszaköltözik egykori énjébe, hogy újraélje a jelenben a múltját.
