Móricz Zsigmond - Erdély - Tündérkert

Krisztus után ezerkilencszázkilencvenkilenc esztendővel, nyár derekán, augusztus 15-én az erdélyi Székelyszentistván (Hármasfalu) templomában a világ minden tájáról idesereglett magyarok áhítatos főhajtással emlékeztek államalapító szent királyunkra.

Csillagtalan, sötét este volt, felhőpaplan mögé bújt a hold, szellő borzolta falevelek zizegtek-zümmögtek a falusi csendben. A kertben földbe süllyesztett, erős fényű reflektor világította meg Szent István szobrát és a karcsú templom homlokzatát.

Kiléptünk a templomból; közhely: földbe gyökerezett a lábunk. Némán, döbbenten bámultuk a harangtorony hatalmas, égig érő fekete árnyékát a földet súroló, fényben fehérlő felhőpaplanon. Erősödött a szél, sustorogva hajladoztak a fák, hatalmasabb és hatalmasabb lett az árnyék: mint mesebeli látvány, magasodott fölénk a mennyboltra fénnyel varázsolt templom.
Volt, aki keresztet vetett, volt, aki imádkozott, volt, aki érdeklődve csodálta az esti délibábot.