...[Metternich] ... "Tekintélye sohasem volt nagyobb. a világ mindig olyankor jutalmazza meg érdemeinket, amikor már kezdünk méltatlanok lenni az elismerésre. Noha hivatal tulajdonképpen nem udvari méltóság, mégis ő az első személy az udvarban, a király után. A főhercegek a fal mellé lapulnak, ha útjába akadnak a Burgban, és földig hajolva köszöntik az öregurat, aki leereszkedő biccentéssel fogadja hódolatukat. Mikor Miklós, az új orosz cár, a zord és könyörtelen autokrata meglátogatja 1836-ban Ausztriát, így üdvözli Metternichet: "Eljöttem, hogy átvegyem az utasításait".
Érthető tehát, hogy nem tud és nem akar változtatni a nézetein.
"... Metternich önmagát tagadta volna meg, ha az uralkodó (V. Ferdinánd) együgyűségét kihasználva, a Meroving királyok palotagrófjainak példájára kezébe ragadja a kormány gyeplőjét. Ezt ő a csontja velejéig legitimista jogbitorlásnak tekintette. Huszonöt éve át fedezte a császár tekintélyével intézkedéseit, mindig hangsúlyozottan a császár nevében rendelkezett, oly messzemenő lojalitással, hogy nemegyszer saját szellemét tagadta meg, amikor... jobb meggyőződése ellenére magáévá tette császárának tunya, halogató fatalizmusát. ...
"Josephinus nevelésben részesült, látta, megértette, értékelte Napóleon zseniális reformjait -, de mikor cselekednie kellett, alárendelte meggyőződését a minden újítástól reszkető Ferenc császár akaratának. Ilyen volt: a Grillparzer-i Ein Treuer Diener seines Herrn (Urának hű szolgálója) prototípusa".
