Ez egy kitalált történet. Elképzelhető vagy legalábbis nem teljesen hihetetlen elbeszélésben próbáltam felvázolni az ember jövőjét, s igyekeztem, hogy a mese utaljon arra a változásra is, amely ma játszódik le az ember szemléletmódjában.
Úgy is lehet ábrándokat szőni a jövőről, hogy a csodák kedvéért szabadjára engedjük a képzeletünket. Pedig ha kordában tartjuk, épp ezen a területen szerezhetnek nagyon értékes tapasztalatokat a jelentől és annak kilátásaitól meghökkent elmék. Manapság üdvözölnünk kellene, sőt fontolóra kellene vennünk minden komoly kísérletet, mely fajunk jövőjét teszi mérlegre; egyrészt, hogy megértsük azokat a nagyon különböző és gyakran tragikus lehetőségeket, melyekkel szembetaláljuk magunkat, másrészt, hogy szoktassuk magunkat a tudathoz, miszerint legbecsesebb eszményeink is gyermekdednek tűnhetnek nálunk fejlettebb elmék számára. Akkor a távoli jövőről szőtt ábrándkép egyben kísérlet lesz arra, hogy az emberi fajt kozmikus környezetében lássuk, s a szívünket új értékek elfogadására tegyük alkalmassá.
De keményen meg kell fegyelmeznünk képzeletünket, ha azt akarjuk, hogy a lehetséges jövők e képzeletbeli építménye meggyőző erejű legyen. Nem az a feladatunk, hogy átlépjük a korlátokat, melyeket az adott kultúrállam, amelyben élünk, lehetőségeink köré emelt. Ami csak fantasztikus, annak igen csekély az ereje. Nem lehet célunk, hogy ténylegesen bekövetkező eseményeket megjósoljunk; mert mostani helyzetünkben az ilyen jövendőmondás, a legegyszerűbb dolgokat kivéve, csak könnyelműség lehet. Nem a történészek mezében lépünk fel, akik ezúttal előrenéznek, nem pedig hátra. A sok, egyformán érvényes lehetőség gombolyagából csak egy bizonyos szálat húzhatunk ki. De azt a szálat céltudatosan kell kiválasztanunk. Tevékenységünkre a művészet szó illik, nem pedig a tudomány; és művünknek várhatóan művészi hatást kell gyakorolnia az olvasóra.
Célunk mégsem csupán az, hogy esztétikai értelemben remekművet alkossunk. Nemcsak történelmet, nemcsak mesét, hanem mítoszt kell teremtenünk.
(Előszó)
