Régóta vitatéma az Atilla személyével és sorsával foglalkozó tudósok körében: melyik a hitelesebb Atilla-kép? Az, amelyiket a történetírók, vagy az, amelyiket a legendák és mondák egykori szerzői örökítettek ránk? Mert a két kép nem ugyanaz, és nem is egyeztethető össze egykönnyen. Annyi bizonyos, hogy elevenebbnek, hatékonyabbnak az utóbbi, a mondák Atillája bizonyult – a történelmi Atilla halála óta eltelt több mint másfélezer esztendőben. Úgy is mondhatnánk: igazi történelemformáló erővé végülis nem a történelem, hanem a monda Atillája vált az emberlakta világban.
Milyen hát ez az Atilla-kép? Első ránézésre áttekinthetetlenül sokszínűnek, sőt kifejezetten zavarosnak, ellentmondásokkal túlterheltnek tűnik, s ráadásul némely megfogalmazásaiban cseppet sem mondható megnyerőnek. Az itáliai szöveges, illetve képzőművészeti jellegű Atilla-ábrázolások például hol szamárfejjel, hol disznóorral ajándékozzák meg a hunok (más változatokban a magyarok) királyát, ugyanakkor különös előszeretettel minősítik ebfajzatnak, erre az állatfajra jellemző fejalkattal, fülekkel – és hátborzongatóan csodálatos pedigrével.
