Ez a könyv arról az időszakról vall, amikor a futball még nem ismerte a galaktikusok fogalmát, és Gianluca Vialli, a Chelsea játékos-edzője a partvonalon taposta el a csikket, ami nála - az egy vagy két stampó szíverősítővel együtt - a pályára lépés előtti kötelező szertartások egyik elengedhetetlen kelléke volt.
Ez idő tájt még nekünk sem kellett szégyenkeznünk a legjobbjaink miatt! Az önfeledt játékhoz magyar pályákon sem kellett több: pár fröccs vagy az a néhány korsó sör a bemelegítés előtt - két ímmel-ámmal elvégzett bokakörzés és guggolás a girbegurba alapvonal és a rettegő partjelző mellett.
Kiskopácsi az a magyar község, ahol már valamennyien jártunk egyszer. Expedíciózni aztán pláne nem kell utána. Elég, ha lefékezünk az első településen és megkeressük a futballpályát - vagy a hűlt helyét. De azért a kocsma mindenütt megmaradt, és ritka, hogy a kocsmában ne lenne egy sarok, egy legújabb kori ikonosztáz, ahol a csapat ereklyéit gyűjtik és tárják az egymást követő generációk elé.
A felismerhetetlen fotókon megörökített történetek apáról fiúra szállnak, és ahogy az a mítoszok genezisekor törvényszerű, az egyre kontrasztosabb tartalom, valamint a díszítőelemek burjánzása révén a nyilvánvaló megingathatatlanság erejével ruházzák fel a múlt derűs vagy komor pillanatait.
A futball nem egy különösebben bonyolult képlet. Szép, mert egyszerű, és szeretni való, mert játék. Csak játék. Alapjában véve korunk legnagyobbjai is ezt élvezik ebben a különös találmányban. Rajongani pedig csak olyasmiért lehet, ami időtlen, és nem szorít korlátok közé. Határtalan. Ezért jó dolog a futball, mert a futball nem csak játék: a futball szenvedély.
De hogy még sokáig az is maradjon, ahhoz kell a sok-sok Kiskopácsi FC - és a múlhatatlan megyekettő.
