Sok egyetemi tanár ad elő „Az utolsó előadás” címmel. Az oktatókat arra kérik fel, gondolják át, mit szeretnének örökül hagyni, és töprengjenek el azon, mi jelenti számukra a legtöbbet. Miközben beszélnek, a közönség fejében akaratlanul is ugyanaz a kérdés jár: milyen életbölcsességet hagynánk a világra, ha tudnánk, hogy ez az utolsó esélyünk? Milyen szellemi örökséget szeretnénk magunk után, ha holnap eltűnnénk a Föld színéről? Amikor Randy Pauscht, a Carnegie Mellon Egyetem informatikus oktatóját felkérték, tartson egy ilyen előadást, nem kellett elképzelnie, hogy ez lesz az utolsó, mert éppen előtte állapítottak meg nála gyógyíthatatlan rákos megbetegedést. Megtartott előadása – „Hogyan érhetjük el gyermekkori álmainkat?” – azonban nem a halálról szólt, hanem arról, miként győzhetjük le az akadályokat, hogyan segíthetjük mások álmainak beteljesítését, hogyan használjunk ki minden pillanatot (mert „csak az időnkkel rendelkezünk, és egy nap ráébredhetünk, hogy kevesebb van belőle, mint képzelnénk”). Arról, amit összefoglalóan Randy hitvallásának nevezhetünk. Az életről.
