Ilyen gyűjteményt minden család összeállíthatott volna. Ha beléphetnénk dédanyáink lakásába, kedvünk szerint kutatgatva, mennyi iratot, feljegyzést, cédulát, fotográfiát, levelet és képeslapot találnánk a sublót mélyén, bőrmappás íróasztalok fiókjában, ruhaszekrények alján, pincében, padláson. A nippek, kancsók, vázák, poharak összetörtek, a ruhákat elajándékozták, kidobták, a megkopott huzatú kanapékat, fotelokat elvitte az ócskás, de a papírféle, ez a könnyen sérülő semmiség állta az idők viharát. Szolidan megsárgult, széle rojtos lett, a tintával rárótt sorok megfakultak, a papír megöregedett, de átélt generációkat, mert fontos volt.
Elődeink, az egymás iránti tiszteletből és a jó állampolgár kötelessége szerint, megőrizték a családot érintő összes irományt. Kemény dobozokba gyűltek a rokonok, barátok levelei, és külön szortírozva az adófizetési igazolások, csekkek, birtoklapok, látleletek, adásvételi szerződések, periratok, felszólítások, idézések, bizonylatok - minden, ami jó, ha megvan, mert egyszer szükség lehet rá. Abban az időben, amikor a bútorok ugyanott álltak, ahová az elődök helyezték, a széles rámájú családi fényképek mellé odatűzték az esküvői csokor szalagját vagy a particédulát, és bekeretezték a diplomát meg a mesterlevelet, abban az időben az állampolgár mindig készen állt arra, hogy bizonyítson.
Átlapozva ezt a gyűjteményt, meglepő, hogy a múlt század végétől öt és fél évtizeden át mégis mennyiféle fennmaradt. Jelenlétük azt kívánja, hogy foglalkozzunk velük, legalábbis az eredetükkel.
Mint mindennek, a karácsonyi képeslapnak is története van.
