Régi szép idők

Ivan Olbracht a modem cseh prózairodalom egyik legkitûnõbb képviselõje, a cseh kritikai realizmus hagyományainak továbbfejlesztõje és a szocialista realizmus egyik úttörõje. Bármilyen témához nyúl is, mindig az életet tudatosan élõ, az életet igenlõ s az egyetemes emberi élet kiteljesedését követelõ és e kiteljesedés megakadályozását gyûlölõ igaz szocialista-humanista mûvész elvi alapján állva keresi a sokrétû, de egyértelmû igazságot. E keresés szolgálatába állítja széles érzelmi skáláját, finom tollát s az emberi érzések leghalványabb rezdüléseit is felfogó érzékeny hallását. Azok közé a haladó cseh írók közé tartozott, akik mûvészetük átható reflektorfényével rávilágítottak a csehszlovák munkásság átmeneti vereségén felépült csehszlovák polgári demokrácia (egyébként minden polgári demokráciát jellemzõ) visszásságaira, álhumanizmusára, a cseh burzsoázia imperialista törekvéseire és szociális bûntetteire, s ezzel kulturális területen döntõ mértékben hozzájárultak azoknak az illúzióknak az eloszlatásához, amelyeket a csehszlovák értelmiség nagy része a polgári demokrácia iránt táplált. […]
A Régi szép idõkbe (Bejvávalo) foglalt hol finom humorral, hol pedig metszõ gúnnyal megírt hét elbeszélés az olvasót megmosolyogtatva nemcsak a monarchia visszásságait pécézi ki, hanem pellengérre állítja a kapitalista Csehszlovák Köztársaság társadalmi és politikai viszonyait is.