Egy kísérteties ház, gótikus stílusú sokemeletes épület kicsiny tornyokkal és széles, különös alakú ablakokkal. Stephen King regényeit juttatja eszembe - hideglelős hangulat van. Első ízben látom - éjszaka van, én a ház előtt állok, bámulok rá fölfelé, és nem akaródzik belépni. Riasztónak találom. Mintha volna benne valami fenyegető. Egymagában áll, távol mindentől, egy fákkal övezett tisztás közepén. A fákból semmit nem látok, mert koromsötét van, de sejtem, hogy roppant nagyok és vének, és mintha érző lények volnának. Hatalmas árnyékot vetnek. Nem emlékszem, mikor juttatom be a házba, de egyszer csak odabenn botorkálok a földszinten. Tetszik a bársonyos megvilágítás, a magas boltozat és higgadt elegancia, és az első emeletre vivő széles, kanyargó lépcső. Oly tágas a tér odabenn. Az iménti babonás riadalomból immár semmit nem érzek; megbűvöl a kíváncsiság, muszáj körülnéznem. Felkaptatok az első emeletre, és látom, hogy a ház egészen másként tagozódik, mint gondoltam. Nem két emeletből, hanem szintek sokaságból áll, és ezek odakintről nem láthatók. E szintek egyikét egyetlen nagy terem foglalja el, a tölgyfa padlóra vetett szőnyegekkel, üvegfallal, mely a kint álló fákra néz, berendezése egyszerű, de korántsem szokványos. Van ott egyebek közt egy kötelekkel a mennyezetre függesztett szék, és hozzá egy kávézóasztal fehér kőből, sziklarajznak tetsző vésettel. Az egyik fal mentén könyvespolcok sorakoznak a padlótól a mennyezetig. A másik megemelt szoba folyosóhoz csatlakozik, amely felkelti az érdeklődésemet. Amint beljebb haladok, a folyosó egyre inkább alagúttá válik, és meredeken lefelé visz. Egyszerre oly sima lesz, mint egy csúszda, és én lesiklok rajta egészen az alagsorig.
