Kis állomás az Oroszországba vezető vasútvonalon. Végtelen egyenesen - a széles vasúti töltés sárga kavicsában - két párhuzamos sínpár futott mindkét irányban, a sínek mentén pedig mint valami piszkos árnyék, a fáradtgőz földbe égett, sötét csíkjai.
Az alacsony, olajfestésű állomásépület mögött széles, kikoptatott út vezetett a vasúti feljáróhoz. Széles belevesztek az összevissza taposott földbe, s csak az akácokról lehetett felismerni, amelyek szomorúan sorakoztak kétoldalt, porban és és koromban szomjan halt leveleikkel.
talán ez a sok szomorú szín okozta, talán a délutáni nap fakó, fáradt, párától sápadt fénye, hogy a tárgyakban is, az emberekben is volt valami közönyös, valami élettelen és gépies, mint egy bábszínházi jelenetben. Szabályos időközökben, újra meg újra kilépett irodájából az állomásfőnök, s mindig ugyanúgy fordítva fejét, végignézett a hosszú szakaszon, de az őrház csak nem jelezte a határon megkésett gyorsvonat közeledtét; majd mindig ugyanazzal a kézmozdulattal elővette zsebóráját, fejét csóválta, és visszatért a házba - öreg templomtornyokon lépnek így elő és bújnak vissza a bábuk, valahányszor egy óra letelik.
(részlet)
