Ez a könyv nem hivatásos író műve. Szerzője nem azzal a szándékkal ült neki megírásához, hogy irodalmat alkosson, hanem azért, hogy rabságának megpróbáltatásait és szenvedéseit másokkal is megismertesse.
Rózsás János a történelem áldozatainak egyike. A második világháború végén mint leventéből lett katona tizennyolc éves korában került szovjet fogságba és töltött el mint politikai fogoly kilenc esztendőt különböző börtönökben és kényszermunkatáborokban.
Üldözött volt az üldözöttek, kisemmizett a kisemmizettek, megalázott a megalázottak között. Kálváriája kelet-közép-európai végzet.
Rabságának éveiről végtelen szelídséggel és gyengédséggel számol be. Nincs benne gyűlölet fogvatartóival és a hatalmas birodalom népeivel szemben, sőt megszereti az orosz népet, nyelvet és irodalmat. Az a remény tartja életben, hogy egyszer visszatérhet szeretett hazájába. A remény ad neki erőt, hogy a lágerélet iszonyatát elviselje és sorsa jobbrafordulásában bízzék.
A könyv hasábjairól egy nemesen gondolkodó és érző, jóindulatú és jóakaratú, szeretetreméltó ember lép elénk. Beszámolójában hiteles képet nyújt arról, milyen megvertté és elesetté válhatik az ember, ha a történelem kerekei alá kerül.
Az olvasóban akaratlanul is gyökeret ver a felismerés, hogy mindenkinek szüksége van a békére és a szabadságra, annak is, aki a szenvedések poklába került és annak is, akit szerencséje megkímélt ettől.
